A nagy ablakos, utcai üzleti portálok megjelenésével megnőtt a reklámozásra alkalmas hely, a gondos tulajdonosok pedig be is népesítették kirakataikat. Nemcsak egyszerű tárgyakkal, hanem vonzó, életnagyságú, divatosan öltöztetett babákkal is. Elárulom, hogy egy csinos kirakati babának akár egyéni karrierje is lehetett, példa erre Cynthia, aki társasági nő lett New Yorkban.

Az új divatot a korai időkben terjesztő utazó divatbabák kalandos világáról már írtam, de szerintem későbbi leszármazottaik, a modern kirakati babák elterjedése is érdekes történet. A szabók persze már a 18. században is használtak vesszőből, drótból vagy fából készült (fej nélküli) próbababákat, de ezek munkaeszközök voltak – ma is azok – és egyáltalán nem kerültek semmilyen kirakatba. Hiába nyílt ugyanis az utcára egy üzlet, nem voltak nagy ablakai. De nem is jutott eszébe senkinek az ilyen reklámozás, mivel a ruhák kézzel, lassan készültek, és egyediek voltak.

A 19. századig kellett várni: ekkor már tudtak nagyméretű, egybefüggő üveglapokat készíteni (ez kellett a kirakat kialakításához), a nagyvárosokban lassan az utcai közvilágítás is általánossá vált (este nem kellett lámpással a kézben botorkálni, lehetett sétálni is, és kirakatot nézegetni), feltalálták a varrógépet (ez megnövelte az előállított ruhamennyiséget, beindult a sorozatgyártás is). Létrejöttek az első nagyáruházak, és kivilágított kirakataikban megjelentek a divatosan felöltöztetett, kissé kezdetleges babák.

„Súlyos egyéniségek” voltak, többségük eleinte fej nélkül. Tulajdonképpen a szabóműhelyek próbababáit másolták. Nehéz vastalapzaton álltak, fából, bőrből vagy papírmaséból készültek. Kezük a testük mellett lógott, lábuk vagy párhuzamosan állt, vagy az egyik kicsit előrébb, ha voltak egyáltalán végtagjaik. Szerencsére nem sokáig maradt ez így, bár rögtön nagy sikert arattak.

A 19. század közepén egy párizsi kirakati babakészítő cég, a La Vigne újításkánt papírmasé fejet ajánlott a babáihoz. Nyerő húzás volt, a megrendelőknek tetszett, és minden gyártó azonnal utánozta őket. Most már a legnagyobb valósághűségre törekedtek. A fejeket papírmasén kívül viaszból vagy gipszből is készítették, a legtöbbet üvegszemmel és emberi hajból készült parókával. Sok babafej mosolygós volt, a fogsorukat fogászati anyagokból alkották. Hamarosan az egész kirakati baba igazi nőre kezdett hasonlítani. Bár némelyik megmaradt töredékes, viharvert példány engem inkább horrorfilm szereplőkre emlékeztet, zombi támadás után. :)

Ma egyre ritkábban kerül a kezünkbe gyufa: sokkal kevesebben dohányoznak (akik igen, azok öngyújtót használnak többnyire), a modern tűzhelyek elektromos gyújtásúak, és erősen lecsökkent a hagyományos begyújtást igénylő kályhák száma is. Nem is olyan régen viszont még a gyufásdoboz, levélgyufa – mint állandó használati cikk – volt az egyik legjobb reklámhordozó. A 20. század első felének cégre szabott amerikai levélgyufái például elég látványosak voltak.

A gyufacímkék és gyufásdobozok szerelmesei most nyilván méltatlankodnak, hogy nem az ő kedvenceiket mutatom be. És igazuk van, mert csak az interneten böngészve is elképesztően gazdag gyufacímke készlet tárul elénk, rengeteg köztük a művészi, vicces vagy egyszerűen szép. Engesztelésül idetettem kettőt a győri Xantus János múzeum gyűjteményéből, a Győri Gyufagyár termékei. A levélgyufa csak egy ifjabb alfaj, tudom én, de lenyűgözött, hogy mit hoztak ki belőle az amerikaiak.

Az előzményekről annyit, hogy Kínában már a 6. században használtak tűzgyújtásra kénnel átitatott fenyőfa pálcákat, de a modern gyufát csak a 19. század elején találták fel. Ehhez nekünk, magyaroknak is van közünk Irinyi János révén, aki a zajtalan és robbanásmentes biztonsági gyufát 1836-ban, vegyészhallgató korában szabadalmaztatta. A találmányt később eladta Rómer István bécsi gyógyszerésznek, aki meg is gazdagodott belőle. Irinyi nem. (Az első magyarországi dörzsgyufagyár egyébként 1834-ben nyílt meg.) A gyufa használata világszerte gyorsan elterjedt. Hamar felismerték benne a reklámlehetőséget is.

 A levélgyufa az USA-ból indult hódító útjára, bizonyos Joshua Pusey philadelphiai jogász alkotta meg 1892-ben, de ez még nem teljesen hasonlított az általunk ismert formára. Azt Charles Bowman alakította ki, szintén 1892-ben. Így aztán a téma kutatói ma is vitatkoznak rajta, kit kell elsőnek tekinteni. A Diamond Match Company (máig ez a vezető amerikai gyufagyártó cég) mindenesetre elkezdte gyártani, nagy sikerrel.

Gyűrű, gyűszű, írótoll vagy bicska. Mi lehetett bennük a közös? Ezek az egyszerű tárgyak sokszor újdonságot – mikrofotót rejtettek. Volt közöttük szuvenír városkép, vallásos tárgyú vagy marketing célokat szolgáló fénykép, és persze erotikus (korabeli fogalmak szerint pornó) is. Stanhope lencse néven divat lett a dologból.

A fényképkészítés feltalálása után pár évtizeddel az újítók elkezdtek kísérletezni igen aprócska, mikrofotók előállításával is. Bizonyos John Benjamin Dancernek sikerült is, 1839-ben 3 négyzetmilliméter(!) nagyságú fotót készített, amit azonban szabad szemmel nem, csak mikroszkóppal lehetett látni sajnos. Azért sajnos, mert egy normál mikroszkóp akkoriban meglehetősen drága kütyünek számított. Dancer képei sokaknak tetszettek, csak éppen kevés helyre jutottak el, mivel nehezen lehetett megnézni őket.

Egy másik újító, a francia René Dagron 1857-ben megoldotta a problémát. Összekombinálta a Lord Stanhope által 50 évvel korábban kitalált egyszerű, hengeres mikroszkópot a mikrofotóval. Előbbit lekicsinyítette és lencsefelületeit átalakította (a lencsecsiszolás rejtelmeiben most nem merülünk el), utóbbit pedig felragasztotta az immár aprócska – alig 1 cm hosszú – mikroszkópféle egyik végére. Ez a művelet sem lehetett egyszerű, mert a fotó mérete tűhegynyi volt. A szemhez emelve az eszközt, láthatóvá vált a pirinyó kép. Stanhope lencsének nevezte el és szabadalmaztatta is a kis „nézőkét”, amely háromszázszoros nagyításban mutatta a fotót.

A stanhope-ot, mert pillanatok alatt köznév lett a találmány nevéből, bármilyen tárgyba be lehetett építeni. Ezt is a kitűnő üzleti érzékkel rendelkező Dagron ötlötte ki, és üzemet alapított a nagybani gyártásra. Nem is hiába, mert hamar divatos lett a különböző használati tárgyakba rejtett titkos mikrofotó birtoklása, nézegetése, és évtizedekig trendi is maradt.

Ma már azt sem igen tudjuk mire való ez a fura, kampós végű valami, de régen trendi kellék volt. A viktoriánus időszak sokgombos világában nélkülözhetetlen tárgy lett. És volt külön ruha-, kesztyű- valamint gallérgomboló is.

A viktoriánus kor vonzódott az innováció minden formájához, ezért akkoriban ezerféle apró kütyüt terveztek az élet megkönnyítésére és a kifinomultság jelzésére (bár, ha meggondoljuk, ez ma is pont így van). Ilyen gadget volt a cipőgomboló is, ami mindennapos háztartási kellék lett.

A legkorábbi írásos említés 1611-ből való, elmagyarázza, hogy a gomboló olyan eszköz, amellyel a gombot át lehet húzni a gomblyukon. Használata nem lett általános, de a 17. és 18. században a felső osztálybeliek azért használtak ilyent, díszes volt, és természetesen aranyból, ezüstből, egyéb drága anyagokból készítették.

A cipőgomboló akkor terjedt el lavinaszerűen Európában, amikor az 1880-as években a magas szárú, gombos női cipők jöttek divatba. A 19. század második felében a puha bőrcipőket váltották fel a merev bőrből készült, erős tartású darabok, amelyek ráadásul közvetlenül követték a láb vonalát, hogy kihangsúlyozzák a bokát (még a selyembrokátból készültek is szorosak voltak).

A gomblyukkészítéshez ekkor már gépet alkalmaztak, semmi akadálya sem volt hát, hogy sok apró gombbal záródjanak a divatos lábbelik, de ezeket kézzel kínszenvedés volt begombolni, így a gomboló hamar népszerű lett.