A 20. század közepétől divatos kiegészítőnek számít (egyáltalán nem csak a dívák vagy rock sztárok körében), de kialakulása során nem volt ez mindig így. Például, amikor a fényérzékeny vérbajosok viselték, nem igazán volt népszerű.

Az eszkimók már réges-rég (évezredekben mérhető) kitalálták, hogyan védekezzenek a havon visszaverődő, szikrázó napfény okozta hóvakság ellen. Az ő ősnapszemüvegük szarvasagancsból vagy bálnaszilából készült és üveg persze nem volt benne. A látást két keskeny rés biztosította a különben teljesen zárt szemvédőn.

A római író, idősebb Plinius (i.sz. 23-79) leírása szerint a cirkuszi viadalokat igencsak kedvelő (amúgy szörnyeteg) Néró császár gondosan szemüvegszerűre csiszolt, smaragd ékköveken keresztül követte nyomon az eseményeket az éles napfényben. Bár Plinius nagyra becsült ókori forrás, közlései azért nem minden esetben számítanak sziklaszilárd ténynek. Még ha valóban szép zöld smaragdokkal védte is szemét Néró a nap ellen, divat nem lett a dologból, az biztos.

Időben és térben távolabb, az ujgurok hazájában, Turfánban (Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartomány, Kína) egy ásatáson másfajta napvédőre bukkantak. Egy sírból gyönyörű, áttört bronz napszemüvegféle került elő, ennek korát nagyjából a 7-9. századra teszik. Tehát arrafelé is próbáltak védekezni az emberek az erős fény ellen.

Hányatott sorsú szimbólumunkat ma már nemigen nevezzük szalagrózsának. Kokárdaként ismerjük, jó esetben megfelelően használjuk, rossz esetben korántsem a nemzeti függetlenség szimbólumaként szerepel, de minden március 15-e tájékán felparázslik a vita a helyes színsorrendről.

A francia cocarde (kakastaréj) szóból magyarosodott kokárdává, nálunk majdnem kizárólag a magyar színekből álló szalagból hajtogatott kitűzőt nevezzük így. Az ilyen nemzeti színű trikolórból formált szalagcsillag (így is nevezték régen) először az 1789-es francia forradalom idején jelent meg, a Bastille ostromát követő napokban terjedt el. A legenda szerint XVI. Lajosnak nyújtotta át Párizs polgármestere az első kokárdát. A fehér szín a monarchia, a kék és a piros pedig Párizs város színeit szimbolizálta. A francia háromszínű zászló, a piros-fehér-kék trikolor rövid úton trendi szimbólum lett. Ennek a mintájára készült más nemzetek kokárdája a későbbiekben.

A francia forradalmárok eredetileg sapkájukra rögzítették, Magyarországon viszont inkább a ruhára tűzték-tűzzük, a szív fölé.

Formája szerint tipikusan kerek, lehet két lelógó szárnnyal ellátott, de ma a keresztbe hajtott csíkforma is népszerű. A fogalom szélesebb körű, mint ahogy általában használjuk, jelenthet bármilyen sapkára vagy ruhára tűzött kerek jelvényt. Például a katonai sapkarózsa is kokárda.

Magyar földön a piros-fehér-zöld színösszeállítás először egy Mátyás-korabeli pecsétnyomón jelent meg, de ekkor még nem volt országos jelentősége. A továbbiakban a három színből összefont zsinórokat lehetett látni régi iratokon, de még mindig szórványosan.

És mit jelképeznek a színek? A piros az erőt, a fehér a hűséget, a zöld pedig a reményt jelenti, együtt a nemzeti egységet adják. Bár ez időnként kétségessé válik, amikor egyes csoportok kisajátítják a trikolort, és ilyenkor a nemzeti egység csak vágyálom.

Zongora a váróteremben, festmények a falon – így próbált egy 19. századi újító kedvet csinálni a közönségnek a földalatti vasúthoz New Yorkban. Ki ne várta volna szívesen ilyen luxuskörnyezetben a metrót?

Tudjuk, hogy a világ első földalatti vasútja (Metropolitan Railway) Londonban állt munkába 1863-ban, és hogy a második a mi sárga M1 metrónk, a „kisföldalatti” volt, amelyet 1896-ban, a millenniumi évben indítottak el. Utóbbi azóta már a világörökség része, és ugye ma is vidáman üzemel a nem túl kiterjedt budapesti hálózat egyik vonalaként. De mi volt a helyzet Amerikában?

New York a 19. század második felében óriásira nőtt város volt, ami egyre komolyabb problémákat jelentett. A közlekedést rémálomként élték meg az emberek, ott is próbáltak hát – lehetőleg tömegközlekedési – megoldásokat találni. A főbb elképzelések a magasvasút és a föld alá vitt közlekedés közt ingadoztak. A londoni földalattit nem találták túl vonzónak, hiszen ott eleinte valójában gőzvontatású vonatokat telepítettek a sok helyen felül nyitott alagutakba, mert a szellőzést még nem tudták másképp megoldani. Így is elég sok füstmérgezéses esetet jegyeztek fel.

Egy bizonyos Alfred Ely Beach az 1860-as években tiszta, füst- és korommentes megoldást eszelt ki a New York-iaknak, ez volt a pneumatikus földalatti vasúti rendszer, amely sűrített levegővel kívánta mozgatni a vonatokat az alagútban.

Beach egyébként mérnök és üzletember volt, egy lapkiadó család sarja, aki igencsak érdeklődött a technikai vívmányok iránt. Mellékszál, de érdekes, hogy egy barátjával együtt megvették a Scientific American című, ma is virágzó lapot, amelyben heti rendszerességgel tudósították az érdeklődő közönséget a legfrissebb találmányokról, és a lap a szabadalmak rejtelmeiben is eligazította az olvasókat. Nem mellékszál viszont, hogy a sűrített levegővel működő földalatti tervét a Scientific American közölte elsőként 1870-ben. Mellékszál 2: Beach később egy igen sikeres szabadalmi ügynökséget is alapított. Mellékszál 3: ez az ügynökség jegyeztette be Beach saját találmányait is, többek közt egy vakok számára készített írógépet.

A 18. század végétől az üdülőhelyeken fürdeni vágyó bátor hölgyek több rétegű, zárt flanel ruházatot viseltek, és harisnyában, cipőben, fejkendőben ereszkedtek a vízbe. A lóvontatású fürdőkocsiról. Ehhez képest az 1920-as évek lázadói már szinte (de csak szinte) ledérnek tekinthetők, pedig messze volt még a bikini.

A fürdőruha történetét a legrégebbi időktől a tangás bikini megjelenéséig erősen kivesézte már rengeteg könyv, blog, újságcikk. Engem az a rész érdekel ebből az evolúcióból leginkább, hogyan fedezték fel újra a szabadban fürdés örömét az emberek a 18. század vége felé – főleg a gazdagabbak, hiszen a szegények addig is használták fürdőkádnak a szabad vizeket –, és ettől kezdve milyen felszerelésekben próbálták élvezni a strandolást. Főként a nőkre gondolok, ők ugyanis eleinte hajmeresztő szabályrendszer alapján merülhettek csak a habokba, és ez leginkább az úgynevezett fürdőruhájukon látszott.

A vasúti hálózat kiépülésével először az elegáns tengerparti városok (később fürdőhelyek) látogatása jött divatba (séták a tengerparton, az erre a célra készült öltözékek felvonultatása, ismerkedés, társasági élet stb.), a fürdés csak később következett, de nehezített körülmények között. Szó szerint, ugyanis az erkölcsös hölgyek apró nehezékeket varrtak fürdőruhájuk (ma utcai toalettnek is sok lenne) aljára, nehogy a víz színén lebegjen a kelme, illetlenül felfedve a testüket. Itt megint a gazdagokról van szó, mert a kevésbé tehetősek nem voltak túlzottan finnyásak. Azt sem tudták, mi fán terem a fürdőruha, és meztelenül, vagy egy szál ingben lubickoltak egészen a viktoriánus kor szigorú és képmutató szemléletének elterjedéséig.

Minden fénytani érvnek ellentmondva, az első fürdőruhák jellemzően feketék vagy sötét színűek. A hosszú szoknya, a hosszú ujj, a nyakig zárt szabás, a nehéz flanel vagy gyapjúszövet magától értetődő volt. Úgy gondolták, megvédi őket a hideg víztől, és nem engedi lebarnulni a bőrt sem a napon (utóbbi meglehetősen pórias dolognak számított). Ha ez nem lenne elég: igazi úrinő (fekete) harisnyát és cipőt viselt tengeri fürdőzés közben. Hajukra sapkát tettek, kendőt kötöttek vagy kalap+kendő kombóval fedték be a fejüket. (És a Vatikán helytelenítette még ezt a fürdőruha szörnyet is.)

Ne úgy képzeljük el a dolgot, hogy a hölgyek valahol a parton átöltöztek és vidáman besétáltak a vízbe, majd a lubickolás végeztével víztől csöpögő (testre simuló!!!) klepetusban – ellenkező nemű sétálók vizslató pillantásainak kereszttüzében – kiballagtak volna a partra, hogy elheverjenek a fövenyen. Ilyen provokatív viselkedést nem engedett az illem. A tengerparton csak kifogástalan öltözékben jelenhetett meg egy hölgy. Mi volt akkor a megoldás? Hát a bolond fürdő etikett nélkülözhetetlen eleme, a fürdőkocsi.