A kislányok kedvelt játéka a babaház, gyártanak is rengeteg fajtát. Régen kézzel készült, és nagyon drága volt. Európában a 17. században kezdett divatba jönni, de akkoriban nem játékszernek szánták. Gazdag felnőtt nők birtokolták a gyönyörű darabokat, trendi státusz szimbólumnak és/vagy taneszköznek számítottak.

Miniatürizált helyiségeket és tevékenykedő figurákat (pékség, hentes, kert stb.) több ókori egyiptomi sírban is találtak, de akkoriban vélhetően a túlvilági életet segítő modellek, kultikus tárgyak voltak ezek. Ázsiában sem volt ismeretlen az ilyesfajta kicsinyítés, de Európában a 17. századig csak elvétve fordult elő, itt ugyanis az egyház nem pártolta a földi javak eltemetését a halottakkal, pogány szokásnak tartották, a túlvilági életet is másképp képzelték el. Hosszú ideig leginkább csak a Jézus születését bemutató, betlehemi jászolos jelenetet alkották meg apró változatban (elöl nyitott helyiség + figurák + „berendezés”), ez nem ellenkezett a hittel.

A 17. századi Németországban azonban gazdag nemesi családoknál egyszer csak megjelentek a kifinomultan megmunkált miniatűr házak, amelyek nyitottak vagy nyithatóak voltak, és a bennük lévő apró tárgyak valós otthonok berendezését képezték le. Ezek a különleges építmények igazi látnivalót nyújtottak. Lehetett velük dicsekedni a látogatóknak.

A babaház egyértelműen a nők fennhatósága alá tartozott, nekik kedveskedett vele a férj, ők gyűjtöttek-csináltattak bele egyre több tárgyat. A család kislányai számára nem játék, hanem szemléltető eszköz volt: ezen mutatta meg a mamájuk, hogyan kell háztartást vezetni, milyen a csinos lakberendezés, milyen eszközök nélkülözhetetlenek egy „rendes” házban. A taneszközhöz hozzányúlni szigorúan csak szülői engedéllyel volt szabad. (Nem a gyereket féltették, hanem a drága babaházat.)

A baszk nők évszázadokon át büszkén viselték trendi, egyedien megformált fejdíszüket, de misére nem mehettek benne, mert az egyház férfi falloszra emlékeztető, szemérmetlen jelképnek tekintette a főkötőt. Be is tiltották. Többször.

A híres baszk főkötőről sokan azt gondolják, hogy a középkori, cukorsüvegre emlékeztető fejfedő, a hennin leszármazottja, pedig egyáltalán nem. A tocado vascót sokkal régebben, a 12. századtól kezdték hordani a baszk nők, a hennin pedig csak a 15. században jött divatba az európai hölgyek körében.

Típusra sem azonosak, mert a hennin egy merev vázra épített kalap volt, a baszk főkötőt pedig egy több méter hosszú vászon- vagy selyemsálból tekerték-kötötték fejükre a nők. Tulajdonképpen inkább a turbánnal áll rokonságban, ami nem is olyan nagy csoda, hiszen a 700 éves mór uralom az egész Ibériai-félszigeten hagyott különféle nyomokat.

A „szemérmetlen fallikus szimbólum”, ahogy a szigorú (és erős szexuális töltetű fantáziával küzdő) egyházatyák később nevezték, sok dolgot elárult ugyan viselőjéről, de a férfi nemi szervhez ezeknek az információknak egyáltalán nem volt közük.

A legyező évszázadokon keresztül a trendi női ruhatár fontos kiegészítője volt. Olyan divatos tárgy, amely kis helyen elfért, szép és hasznos volt, valamint kitűnően el lehetett vele mondani, amit nem illett hangosan szavakba önteni.

A legyező története több ezer éves, hiszen az emberek régen is vágytak felfrissülésre a melegben, távol akarták tartani a szárnyas rovarokat ételükről-italukról. Tudjuk, hogy a babiloniak, egyiptomiak, perzsák, rómaiak és görögök is használták, nem is szólva a kifinomult kínai, indiai, japán legyezőkultúráról.

A korai középkor Európájában a nagy, templomi legyező (flabellum) volt elterjedt, evvel hajtották el a legyeket a megszentelt kenyérről, borról, valamint frissítették a melegtől elpilledt hívőket. A személyes használatú legyezőt nemigen ismerték. Egészen a 13-14. századig kellett várni, amikor a szent harcban megfáradt, hazatérő keresztes lovagok többek közt legyezőket is hoztak magukkal keletről.

Spanyolországban például Pedro López De Ayala 14. századi krónikájában szerepel először legyező, később már több nemesi és királynői leltár is említ ilyen tárgyat. Nagy fellendülést jelentett a portugál kereskedők tevékenysége (ez már a 16. század), akik Kínából és Japánból importálták az eszközt nagyobb mennyiségben. A legyező mindenütt népszerű lett – egyelőre a gazdagok körében, mert nem volt olcsó. Két alaptípusát használták, a merev lapút, és az összecsukhatót. Végül az utóbbi győzött (és egészen a 20. századig trendi volt).

A porrá őrölt dohányt, a tubákot orron át szippantották fel. Európában a 17. században jött divatba. Az „anyagot” díszes kis szelencékben tartották. Tubákolni és szépséges tubákos dobozkát ajándékozni századokon át igen trendi volt.

A dohányzás helyességéről itt egyáltalán nem szeretnék vitát nyitni, ennek megtárgyalására számtalan egyéb felület áll rendelkezésre az internet végtelen univerzumában. Ez a poszt egy régen nagyon divatos (és ma is előforduló) dohányzási módról szól.

A dohány Amerika felfedezése után, a 15. század végén került Európába, ekkortól kezdett terjedni kontinensünkön a dohányzás. A 17. századtól már általános volt. Magyarországon a török uralom alatt terjedt el széles körben.

Sok módja ismeretes persze, pl. pipázás, szivarozás, bagórágás, cigarettázás, tubákolás. Itt az utóbbiról lesz szó. A modernebbnek és elegánsabbnak tekintett cigarettázás 20. századi általánossá válásáig a tubákolás igencsak széles körben hódított.

Egy pici etimológia: a tubák a spanyol tabaco szóból magyarosodott, eredetileg az általános „dohány” jelentéssel. A későbbiekben már csak az orron át felszívott dohányport jelentette. Ezt a port az 1700-as évektől nálunk a török eredetű burnót néven is emlegették.

A beszippantásra való dohányport a dohánylevelek finomra őrlésével állították elő, és sokszor rózsaolajjal, levendulával, jázminszirmokkal stb. aromásították. Eleinte minden szippantáshoz frissen reszelték (pl. elefántcsont reszelővel) vagy mozsárban törték a hozzávaló dohányt.