Mi ez, tán szósztartó? Hát nem. Ez az igényes kivitelezésű edényke kifejezetten a nőket szolgálta a 17-18. században (és még a 19.-ben is), amikor szó sem esett a vízöblítéses vécéről. Vagy bármilyen, gyorsan elérhető vécéről.

Az erősen kétes tisztaságú 17. és 18. század nem kényeztette úton-útfélen megtalálható vécé lehetőségekkel a szükségüket végezni óhajtókat. A ház mellett álló pottyantós vécék persze nemcsak nekünk lehetnek ismerősek, régen is éltek evvel a megoldással, főként a szegények.

A tehetősek és előkelők – érthetően – a szobavécéket preferálták, vagyis az alul megfelelő edénnyel ellátott, középen lyukas, kényelmes, akár bársonnyal szegélyezett ülőkéjű, díszes székeket. Ezeket általában a bútorzat stílusában alkották meg, szép porcelán vagy fajansz, fedeles alkalmatosságokkal felszerelve. (A bűz terjedését így sem tudták meggátolni, de ezt természetes velejárónak tekintették.) Az éjszaka felmerülő ürítési problémákat az ágy alá vagy az éjjeliszekrénybe készített bilivel oldották meg. Így hát az otthoni vécékészültség a kor fogalmai szerint megoldott volt.

De mit lehetett tenni út közben, vagy nyilvános helyen? Főleg a nőknek, mivel a férfiak – akárcsak ma – ritkán zavartatták magukat. Voltak olyan helyzetek, amikor nem állt rendelkezésre semmilyen, a korban kulturáltnak tekintett megoldás. A nyilvános helyeken nem volt vécé. A templomokban tilos is lett volna ilyet létesíteni, de például a színházak sem fokozták látogatóik kényelmét ilyen szolgáltatással. A nőket – mivel hólyagjuk tároló kapacitása kisebb, mint a férfiaké – tudvalévőleg gyakrabban szólítja a természet, és nem volt ez másként régen sem.

Erre találtak ki egy hordozható elmés megoldást a 17. században, csak nőknek, bourdaloue néven. A 18. században vált igazán trendi eszközzé, és még a 19. században is rengetegen használták. Lehet, hogy ma viszolygunk tőle, de a régi nők örömmel, és gátlások nélkül könnyítettek magukon a segítségével.

Minden abroncsszoknyák ősanyja, a verdugado Spanyolországból, a 16. századi Európa fő divatközpontjából indult hódító útjára.

A különleges öltözék mindig társadalmi rangot jelentett, nem véletlen, hogy a régi idők trenddiktálói és divatkövetői elsősorban a gazdagok és előkelők voltak. Nők, férfiak egyaránt. A furcsa divatok általában hangsúlyozták a rangot, és minél kevésbé volt praktikus az aktuális ruhafazon, annál inkább jelezte, hogy viselője nem kényszerül munkára. Tehát viselhetett olyan ruhát, amely eleve alkalmatlan volt minden pórias tevékenységre, viszont pompás és méltóságteljes megjelenést biztosított. A verdugado, vagyis a spanyol abroncsszoknya tipikusan ilyen, egyértelműen arisztokrata viselet.

A verdugado (ismertebb francia nevén vertugadin) a merev spanyol etikett megtestesülése a divatban. Fűzfavesszőkből kialakított abroncskalitkába zárta a női testet, a nők azonban nem a korlátozásra, hanem a benne rejlő pompázkodási lehetőségre koncentráltak, így hosszú időre divat lett a spanyol divatközpontban kitalált „mozgó kupola”.

Pontos eredete homályba vész, sokféle magyarázat és anekdota található róla, de hiteles magyarázatot nem lehet kiolvasni a különféle forrásokból. Leginkább Portugáliai Johanna királyné, IV. Henrik kasztíliai király feleségének a nevéhez kötik az abroncsszoknya megjelenését, aki állítólag nem legális terhességét kívánta palástolni evvel a szoknyaformával.

Mivel a hölgyről rengeteg rosszindulatú pletyka terjedt akkoriban, a róla fennmaradt ábrázoláson pedig pont a szoknyája nem látszik, semmilyen igazi bizonyíték nincs, hogy ez volt a kezdet. Johanna egyébként 1475-ben meghalt, az abroncsszoknya pedig lassan terjedt, és csak a 16. század közepétől lett igazán divatos.

Akárhogyan is született meg a különös szoknya, az biztos, hogy eleinte sokan a merevítő abroncsokat nem feltétlenül egy alsószoknyára applikálva, hanem a felső szoknyán, jól láthatóan, mintegy ruhadíszként hordták. A deréktól lefelé haladva egyre nagyobb átmérőjű abroncskarikákat bársonnyal borították be, így varrták a szoknyára. A legalsó abroncskarikát gyakran megduplázták, hogy a merevítés jól tartson.

Később az abroncsok átkerültek egy díszes alsószoknya belső részére, ezt drága anyagból (atlasz, bársony, moaré) készült felsőruha borította. Utóbbi elöl többnyire nyitott volt, így mindkét szoknya kitűnően érvényesült a kialakított tökéletes kúpformán, vagy harangalakon, mert az is népszerű lett.

Továbbfejlesztésként már három szoknyából állt a viselet. Egy dísztelen – általában vászon – alsószoknyára varrták a karikákat (korabeli szabószámlák szerint ekkor már csavarással merevített kötélből, nádból, drótból, bálnaszilából is készítették az abroncsokat, nemcsak vesszőből), és erre vették fel a dekoratív középső és felső szoknyát.

A korszak egyházi emberei nem rajongtak az új divatért, általában csúnyának, bűnösnek és hamisnak, természetellenesnek tartották. Nincs olyan nő, akinek ekkora csípője lenne, az Úr ellen való vétek az ilyen csalás – érveltek. Hiába. A spanyol módi átterjedt Franciaországra és Angliára is, később Németországban is megjelent. (Itáliában nem igazán lett népszerű, több városban be is tiltották). Eredeti formáját spanyol abroncsszoknyának nevezték.