Nyáron első számú hűsítő finomság a fagyi. Rengeteg fajtát: fagylaltot, parfét, jégkrémet, jégkását, sőt szorbét ismerünk, de ebben a népes családban az egyik komoly sztár az olasz gelato. Már évszázadok óta kényezteti az ízlelőbimbókat, és még mindig trendi.

Persze nem az olasz fagylalttal kezdődött a jeges finomságok sora. Először a sörbet/serbet/szorbet/szorbé néven ismert ízesített jégkásákat tálalták fel a keleti uralkodóknak és gazdagoknak. Pontos induló dátum nincs. Van kutató, aki i. e. 12000-re, Mezopotámiába teszi a keletkezését, mások (ezek vannak többen) i. e. 3000 körül Kínában vélik megtalálni a kezdeteket.

Egyiptomban és Perzsiában is ismerték. Havat kevertek szőlőlével, vagy jeges rózsavizet sáfránnyal és gyümölcsökkel. Kínában tejjel kevert rizst jegeltek, az arab országokban tejet, rózsavizet, szárított gyümölcsöket és magvakat kevertek cukorral, így készítettek jeges finomságot. A római császárok és patríciusok a jéggel kevert gyümölcsöket szerették, mézzel édesítve.

Költséges mulatság volt. A hóhoz vagy jéghez elég nehéz volt hozzájutni, a magas hegyekből szerezték be, és már elég hamar rájöttek, hogy jól burkolt vermekben lehet egy ideig tárolni.

A régi időkben a férfiak hordtak vicces vagy fura ruhadarabokat, kiegészítőket, ám ma általában büszkén hirdetik, ők bizony (ellentétben a nőkkel) praktikusan öltöznek. De akkor mire véljük, hogy a szekrényükben ott lapul pár nyakkendő, pedig ruházati értelme nincs? Öncélú díszítmény? Igen.

A sálszerű, nyakbavaló kendővel kezdődött, ebből fejlődött ki lassanként a ma ismert nyakkendő. (A hideg ellen alkalmazott, használati értékkel bíró sál egy külön evolúciós vonal.) A gyökerek katonaiak, és elég régiek. Például már a híressé vált, az i.e. 210-ből származó, agyaghadsereg tagjainak is volt nyakkendője. Az első kínai császár, Csin Si Huang-ti sírhelyét az örökkévalóságig őrző agyagkatonák viseltek nyakra tekert kendőt (sokra csomót is kötöttek). Egyes történészek feltételezése szerint ez a viselet egyfajta katonai megtiszteltetés volt.

A rómaiaknál is katonai szerepű volt a nyakbavaló sál/kendő: Rómában áll Traianus császár híres diadaloszlopa, amelynek domborművein ilyet viselnek nyakukban a katonák. Az i.sz. 113-ban elkészült oszlop a Dácia feletti győzelem emlékét hirdeti. Egyes kutatások szerint az adott időkben sem Kínában, sem Rómában nem hordtak az átlagemberek ilyesmit, ezért gondolják a történészek, hogy valamilyen katonai kitüntetésféle lehetett ez. Ennek ellentmond, hogy (amint egy kommentelő − köszönet − felhívta rá a figyelmemet), hogy egy darabig a katonák rendes felszerelésének része volt a focale, vagyis nyakbavaló kendő, amely védte a nyakat, hogy a lemezvért ne dörzsölje ki. Tehát csak az a biztos, hogy az eredet katonai.

A régi korokban alsóinget, alsószoknyát, fűzőt szinte minden nő viselt. Bugyit viszont általában nem. Valójában csak a 19. században lett trendi női fehérnemű belőle, de akkor aztán nem spóroltak a felhasznált anyaggal.

Bizony, a férfi privilégiumnak tekintett alsó igen sokáig nem került be a női ruhatárba, de azért van rá történelmi adat, hogy az ókorban a római nők viselték. Sporthoz biztosan, ahogy a szicíliai Piazza Armerinában talált híres, 4. századi mozaikon látható „bikinis lányok” bizonyítják. Aztán hosszú szünet.

Ha a középkori Európában keresgélünk, látjuk, az alsónadrág szigorúan férfi ruhadarab. Nem volt mindegy, hogy ki viseli a nadrágot (hogy egy ma is sok nyelvben ismert mondást idézzek). A fehérszemélyek csak rövidebb vagy hosszabb alsóinget hordtak hosszú ruhájuk alatt, nem is gondoltak bugyi viselésre. Már a 15. században járunk, amikor születnek feljegyzések a női bugyogó (térdig érő, bő fazon) viseléséről. Spanyolországban bukkant fel, történészek szerint a mór viselet hatására. Innen kerülhetett aztán tovább a 16. században Európa más részeire. Apró érdekesség: II. (Őrült) Johanna kasztíliai királynő is hordott ilyet, neki volt egy fehér szőrmével bélelt bugyija is. (Nem emiatt nevezték őrültnek.)

Ma természetesnek tekintjük, hogy ha színdarabot nézünk, játszanak benne színésznők. Pedig a régi időkben sok országban nem léphettek színpadra a nők. Ahol nem tiltották kifejezetten, ott is kevés nő választotta a színészetet, mert nem becsülték, és minimum könnyűvérűnek tartották őket. Némelyikük persze az is volt.

Európában az első színházakat az ókori görögöknél találjuk. Ott a női szerepeket is férfiak játszották, karakteres maszkban, aminek egyébként fontos szerepe volt, mert a nézőktől való nagy távolság miatt a szereplők saját arca nem lett volna eléggé kifejező. A művészeteket és a tudományokat képviselő kilenc múzsa közül az ókori ábrázolásokon kettő tart álarcot kezében: Thalia és Melpomené. Az első a komédia múzsája, a második a tragédiáé.

A színház közismert jelképe máig két álarc (az egyik mosolygó, a másik szomorú).

Nem a színház fejlődését akarom részletezni – szánalmas végeláthatatlan próbálkozás lenne, hiszen hozzáértők hada megírta már. Én arra voltam inkább kíváncsi, hogy a nők mikor kerültek a képbe. Hát az ókorban nemigen. A középkorban sem, akkor is botrányos és gyalázatos dolognak számított, ha egy nő esetleg színészettel próbálkozott. A női szerepeket fiatal fiúkra bízták. Változást az olasz reneszánsz hozott a 16. század második felében.

Errefelé nem tiltották el a nőket a színészettől. Meg kell viszont jegyezni, az olasz főpapság azért nem rajongott a színésznőkért: megpróbálták betiltatni a női színjátszást. Egyházi dokumentumok tanúsága szerint a színésznőt kurtizánfélének tekintették, aki hiányos ruházatával és szabados életvitelével romlásba dönti az ifjakat, vagy legalábbis kísértésbe viszi őket. A század végére eldőlt, hogy a nők győztek.