Igazi hollywoodi trendszetter volt: több mint 50 éves pályafutása alatt minden fontos filmszínésznőnek tervezett jelmezt, és több mint ezer filmben dolgozott. Harmincötször jelölték Oscarra.

Kaliforniában született Edith Claire Posener néven 1897-ben. Francia szakon végzett a Berkeleyn, és mester fokozatot szerezett újlatin nyelvekből a Stanford egyetemen 1920-ban. (Érdekes indulás, mivel tudható, hogy akkoriban még elég kevés nő végzett egyetemet.) Egy ideig iskolában tanított franciát, miközben rajzolni tanult.

1924-ben gondolt egyet, és minden tervezési, művészeti vagy jelmeztervezési gyakorlat nélkül jelentkezett a Paramount Pictures stúdióhoz jelmezterv rajzolónak. Felvették. Utóbb bevallotta, annyira akarta az állást, hogy a felvételi interjúra rajziskolai társának vázlatait vitte bemutatni. Eleinte némafilmek jelmezeit rajzolta, majd tervezte, a 30-as évekre pedig már elismert jelmeztervező lett.

Egy rajziskolai diáktársának bátyjához, Charles Headhez ment férjhez. Nem volt valami sikeres frigy, 1936-ban, több év különélés után válással végződött. Edith viszont további életében is megtartotta a Head nevet.

A legyező évszázadokon keresztül a trendi női ruhatár fontos kiegészítője volt. Olyan divatos tárgy, amely kis helyen elfért, szép és hasznos volt, valamint kitűnően el lehetett vele mondani, amit nem illett hangosan szavakba önteni.

A legyező története több ezer éves, hiszen az emberek régen is vágytak felfrissülésre a melegben, távol akarták tartani a szárnyas rovarokat ételükről-italukról. Tudjuk, hogy a babiloniak, egyiptomiak, perzsák, rómaiak és görögök is használták, nem is szólva a kifinomult kínai, indiai, japán legyezőkultúráról.

A korai középkor Európájában a nagy, templomi legyező (flabellum) volt elterjedt, evvel hajtották el a legyeket a megszentelt kenyérről, borról, valamint frissítették a melegtől elpilledt hívőket. A személyes használatú legyezőt nemigen ismerték. Egészen a 13-14. századig kellett várni, amikor a szent harcban megfáradt, hazatérő keresztes lovagok többek közt legyezőket is hoztak magukkal keletről.

Spanyolországban például Pedro López De Ayala 14. századi krónikájában szerepel először legyező, később már több nemesi és királynői leltár is említ ilyen tárgyat. Nagy fellendülést jelentett a portugál kereskedők tevékenysége (ez már a 16. század), akik Kínából és Japánból importálták az eszközt nagyobb mennyiségben. A legyező mindenütt népszerű lett – egyelőre a gazdagok körében, mert nem volt olcsó. Két alaptípusát használták, a merev lapút, és az összecsukhatót. Végül az utóbbi győzött (és egészen a 20. századig trendi volt).

A porrá őrölt dohányt, a tubákot orron át szippantották fel. Európában a 17. században jött divatba. Az „anyagot” díszes kis szelencékben tartották. Tubákolni és szépséges tubákos dobozkát ajándékozni századokon át igen trendi volt.

A dohányzás helyességéről itt egyáltalán nem szeretnék vitát nyitni, ennek megtárgyalására számtalan egyéb felület áll rendelkezésre az internet végtelen univerzumában. Ez a poszt egy régen nagyon divatos (és ma is előforduló) dohányzási módról szól.

A dohány Amerika felfedezése után, a 15. század végén került Európába, ekkortól kezdett terjedni kontinensünkön a dohányzás. A 17. századtól már általános volt. Magyarországon a török uralom alatt terjedt el széles körben.

Sok módja ismeretes persze, pl. pipázás, szivarozás, bagórágás, cigarettázás, tubákolás. Itt az utóbbiról lesz szó. A modernebbnek és elegánsabbnak tekintett cigarettázás 20. századi általánossá válásáig a tubákolás igencsak széles körben hódított.

Egy pici etimológia: a tubák a spanyol tabaco szóból magyarosodott, eredetileg az általános „dohány” jelentéssel. A későbbiekben már csak az orron át felszívott dohányport jelentette. Ezt a port az 1700-as évektől nálunk a török eredetű burnót néven is emlegették.

A beszippantásra való dohányport a dohánylevelek finomra őrlésével állították elő, és sokszor rózsaolajjal, levendulával, jázminszirmokkal stb. aromásították. Eleinte minden szippantáshoz frissen reszelték (pl. elefántcsont reszelővel) vagy mozsárban törték a hozzávaló dohányt.

Mi ez, tán szósztartó? Hát nem. Ez az igényes kivitelezésű edényke kifejezetten a nőket szolgálta a 17-18. században (és még a 19.-ben is), amikor szó sem esett a vízöblítéses vécéről. Vagy bármilyen, gyorsan elérhető vécéről.

Az erősen kétes tisztaságú 17. és 18. század nem kényeztette úton-útfélen megtalálható vécé lehetőségekkel a szükségüket végezni óhajtókat. A ház mellett álló pottyantós vécék persze nemcsak nekünk lehetnek ismerősek, régen is éltek evvel a megoldással, főként a szegények.

A tehetősek és előkelők – érthetően – a szobavécéket preferálták, vagyis az alul megfelelő edénnyel ellátott, középen lyukas, kényelmes, akár bársonnyal szegélyezett ülőkéjű, díszes székeket. Ezeket általában a bútorzat stílusában alkották meg, szép porcelán vagy fajansz, fedeles alkalmatosságokkal felszerelve. (A bűz terjedését így sem tudták meggátolni, de ezt természetes velejárónak tekintették.) Az éjszaka felmerülő ürítési problémákat az ágy alá vagy az éjjeliszekrénybe készített bilivel oldották meg. Így hát az otthoni vécékészültség a kor fogalmai szerint megoldott volt.

De mit lehetett tenni út közben, vagy nyilvános helyen? Főleg a nőknek, mivel a férfiak – akárcsak ma – ritkán zavartatták magukat. Voltak olyan helyzetek, amikor nem állt rendelkezésre semmilyen, a korban kulturáltnak tekintett megoldás. A nyilvános helyeken nem volt vécé. A templomokban tilos is lett volna ilyet létesíteni, de például a színházak sem fokozták látogatóik kényelmét ilyen szolgáltatással. A nőket – mivel hólyagjuk tároló kapacitása kisebb, mint a férfiaké – tudvalévőleg gyakrabban szólítja a természet, és nem volt ez másként régen sem.

Erre találtak ki egy hordozható elmés megoldást a 17. században, csak nőknek, bourdaloue néven. A 18. században vált igazán trendi eszközzé, és még a 19. században is rengetegen használták. Lehet, hogy ma viszolygunk tőle, de a régi nők örömmel, és gátlások nélkül könnyítettek magukon a segítségével.