Egyértelműen igen. Eleinte csak igen egyszerű babáik voltak, de a 15. századtól már hivatásos játékkészítők látták el őket szebbnél szebb darabokkal.

Babákat szinte minden kultúra ismer, évezredekre visszamenően. A legkorábbi időkben mágikus, termékenységi és vallásos célt szolgáltak. Például az i.e. 2000 körüli egyiptomi sírokban talált, fából és agyagból készült apró emberfigurák nyilván nem játékbabák voltak, inkább a halottak túlvilági kísérői. De azért persze a gyerekeknek is voltak játékai.

Az ókori görög és római gyerekek is játszottak babával, de ezek általában nem maradtak fenn, mert anyaguk idővel szétmállott, elporlott. Ritka kivétel egy római rongybaba az 1-5. századból (ennél pontosabban nem állapítható meg a kora), amely szerencsére igen száraz helyen vészelte át az évszázadokat. Annyit állapítottak meg róla a tudósok, hogy vászonból készült, rongyokkal és papirusz darabkákkal tömték ki, de öltözéke nem maradt meg. Ma a British Museum kincsei közé tartozik.

A középkorban a kisfiúk katonás típusú játékszereket kaptak, míg a kislányok játékbaba dajkálásával készülhettek későbbi női feladataikra. A latin pupus/pupa szó újszülött gyereket jelent, ebből lett németül Puppe, franciául pedig poupée a baba neve.

A babák készítéséhez felhasznált leggyakoribb anyagok a rongy, a fa és az agyag, de használtak csontot, viaszt, ólmot, kukoricacsutkát vagy papírmasét is. Voltak ehető babák is – mézeskalácsból. Ez már előre vetíti, hogy ebben a posztban sajnos nem lesz sok kép, mert a sérülékeny anyagokból való babákat elemésztette az idő, főként leírásokból tudjuk, hogy milyenek voltak.

Ez itt egy rendkívüli poszt, ugyanis egy éves lett a blog. :))) Igazi manóünnep, de azt gondoltam, ne csak én örüljek, hanem az olvasók is. Köszönöm mindenkinek a kommenteket, és persze azt is, hogy vissza-visszajártok ide böngészni!

Mivel a narancstorta nagy kedvencem, megosztom a receptjét egy régi (manó)családi szakácskönyvből. Ez a Szegedi Uj Szakácskönyv, bizonyos Szekula Teréz írta 1890-ben, és sok kiadást megért. Az én példányom eléggé leharcolt, de becsben tartott darab, már csak igen óvatosan lehet lapozni, mert kissé szétesett. Így néz ki.És akkor a recept, ami ma is elkészíthető, finom, hátha valaki szeretné kipróbálni. A cukor (amióta nem tömbben árulják) ma leginkább kockacukor lehet, mert azon lehet ledörzsölni a narancshéjat. A 8 tojáson ne lepődjünk meg, régen többnyire ipari mennyiségekkel dolgoztak a háziasszonyok (5 is elég). Belátom, nem kezdőknek való leírás, mert semmit nem tudunk meg a hőfokról (előmelegített forró sütőben kezdünk, és aztán 180 fokon folytatjuk) vagy a forma kikenés mikéntjéről (kivajazott, darált mandulával beszórt nagy tortaforma). Tekintsük piskótának – hiszen az – és eszerint járjunk el. Ja, és még lisztmentes is, ami ma elég trendi.

KUKKANTSATOK BE HOZZÁM MÁSKOR IS!

Trendmanó :)

A középkorban hosszú ideig elegáns ruhadíszként aggattak magukra apró csörgőket, csengettyűket a német vidékek előkelői. Az udvari bolondok körében csak később lett trendi.

Szélcsengőket (tintinnabulum) és csörgőket már az ókorban is használtak vallási és babonás okokból, főként a gonosz szellemek elűzésére. Állatok nyakába is gyakran akasztottak ilyen hangkeltő eszközöket, így lehetett tudni merre jár az illető jószág. Ismerjük mi is, hogyan működik ez: tehénkolompot például biztosan mindenki látott már, de ez mellékszál.

A keleti országokban mindig is fontos szerepe volt a csörgőknek, csengettyűknek, de most inkább a középkori Európa felé veszem az irányt, német területeken ugyanis évszázadokon át népszerű divatkiegészítő lett. Nagyjából a 11. században bukkant fel, ekkor még uralkodói szimbólumként. Nem hordhatta akárki. A 12. századtól viszont lazultak a szokások, és a nemesek ruháin megjelentek az apró csörgők. Nem nehéz megérteni, elég vonzó lehetett a korabeli pompakedvelők számára, hogy a csilingelés már messziről jelezte, magas méltóság közeledik.

Korának divattrendjeit alapvetően befolyásolta, és neki köszönhette karrierje felívelését a legendás divattervező, Charles Frederic Worth, valamint a pompás utazóládák mestere, Louis Vuitton is.

A későbbi francia császárné 1826-ban spanyol nemes kisasszonyként született Granadában, és a meglehetősen hosszú Maria Eugenia Ignacia Augustina Palafox de Guzmán Portocarrero y Kirkpatrick, condesa de Teba nevet kapta.

A rendkívül intelligens lány Párizsban nevelkedett, a híres Sacré Cœur zárdában, ahol komoly műveltségre tett szert. Louis Napoléon herceggel egy bálon, 1849 áprilisában az Élysée-palotában találkozott először, amit a Második Köztársaság elnökének megválasztott herceg adott.

Négy évvel és egy államcsínnyel később az akkor már III. Napóleon császárként uralkodó Louis megkérte a vonzó Eugénia kezét, és az eljegyzés bejelentése után egy héttel(!), 1853. január 30-án össze is házasodtak. A történelmi családból származó szép spanyol grófnő császárné lett. A szerelmi házasságból egy kisfiú, Eugéne Louis született. Eugénia méltó társa volt a császárnak, aki (hosszabb távollétei idején) háromszor is megtette régensnek.

Politikai érdeklődése és intelligenciája egyáltalán nem zárta ki, hogy rajongjon a divatért. Ő lett a Második Császárság vezető divathölgye. Eleganciája és kellemes modora mindenkit meghódított, öltözködése a nők körében egyértelmű minta lett.