Ha sminkelni akarunk, mérhetetlen mennyiségű kozmetikumból válogathatunk, csak a pénz (és az allergia) szabhat határt annak, hogy mit használunk. Amikor kész a mű, optimális esetben kapunk néhány jó szót szeretteinktől, vagy megcsodál néhány nagy-Ő-jelölt. Az antik Rómában viszont – ha gazdag hölgyek lettünk volna – mindig egy külön rabszolgalány dicsérte volna őrjöngve a végeredményt, és ott a teljes szépségápolás menete is kicsit másképp zajlott.

Az igazán tehetős római úrhölgy ébredését tucatnál is több rabszolgalány várta reggelente, és nem lazsáltak, mindegyiknek megvolt a szépségápolási feladata. E rab kozmetikai szakemberek együttesen cosmetae névre hallgattak.

Négyen frizurázták: egy fésülte, egy kefélte, egy kenőcsökkel puhította, és olajokkal illatosította a haját. A negyedik feladata igen kényes volt, ő tépkedte ki csipesszel a gyanús fehér hajszálakat. 

Az arckezeléshez további négy lány kellett. Az első lemosta szamártejjel az úrnő arcáról az éjszakai pépes arcpakolást, amely zúzott gabonafélékből, fűszernövényekből, mézből készült; ehhez sokszor extra szépítőként állati excrementumot kevertek. (Írhatnék ürüléket is, de az elég gusztustalanul hangzana.) A második a fogápolás kellékeiről gondoskodott, a rómaiak ugyanis fontosnak tekintették a szép, fehér fogakat.

A harmadik felrakta divathölgy arcára a fehéres alapozót és a pirosítót, ajakpírt. A mediterrán nők bőre akkoriban is viszonylag kreol volt, így elegáns körökben státusz szimbólum lett a minél fehérebb, naptól óvott bőr. A vágyott szépség eléréséhez a nők képesek voltak bármit magunkra kenni, ez ugye ma is így van. Pedig sok kence mérgező volt (pl. az ólomról, higanyról tudták is ezt, mégis használták), és több kárt okozott, mint hasznot. A többek között pipacsból, vörös krétaporból, piros okkerből, szederléből kevert pirosító azért kellett, mert a divatos, egészséges megjelenéshez hozzátartozott a rózsás orca és a piros ajkak. A negyedik lány feketével kihúzta a szemöldököt és éjfeketére árnyékolta a szempillákat.

A trendi szemöldök dús, vastag, ívelt volt és középen a kettő majdnem összeért (tisztára 1980-as évek). Ez eddig nyolc rabszolgalány. A kilencedik a tükröt tartotta, amelyben az úrnő nyomon követhette a kényes folyamatot, és segítségével ellenőrizhette a festékes lányt is. A korai időkben ugyanis a dekorkozmetikum kenhető állagát úgy érték el, hogy a lány az összepréselt festékpasztillákat pépesre rágta. Előtte rá kellett lehelnie a tükörre, a hölgy pedig megszagolta, hogy megfelelően tiszta-e a rágólány lehelete.

Ezután jött a tizedik rabnő, aki tajtkővel végigdörzsölte úrnője egész testét, majd a tizenegyedik fehérítő kenőccsel és illatos olajjal kente be. A tizenkettedik foglalkozott a pedikűrrel, a tizenharmadik megállás nélkül legyezte a hölgyet, nehogy az izzadság tönkretegye a készülő alkotást. A több órás művelet végén a tizennegyedik – rendszerint egy bizalmas rabszolganő – szemlét tartott kozmetikai remekmű fölött, nincs-e valahol hiba, és javaslatokat tett a kijavításra.

Ha végül minden tökéletesre sikeredett, tizenötödikként a vestiplica lépett színre, a legelőnyösebben eligazítva asszonya ruhájának redőit (a ruharedőzés művészetét komolyan vették akkoriban), az ornatrix pedig felrakta a ruhadíszeket. Az öltözőszobából kilépő úrnőt az ajtóban várta a parasita, akinek feladata az elragadtatott csodálat őrjöngő kinyilvánítása volt. Minden nap, azonos beleéléssel, magas színvonalon. Ha összeadjuk, római gazdagéknál a napi toaletthez 17 rabszolgalány szaktevékenysége kellett. Hm.

Végül egy fontos szereplőt még meg kell említeni. Ő volt a lorarius, vagyis a rabszolgák fenyítője, kezében korbáccsal tettre készen várakozott. A kozmetikus lányok apróbb hibáit úrnőjük persze saját kezűleg torolta meg: gyors idegcsillapítás gyanánt ököllel ütötte, tűvel szurkálta őket. Nagyobb hibánál – mondjuk tévedésből ősz hajszál helyett feketét tépett ki a figyelmetlen rableány – a lorarius addig korbácsolta a vétkest, amíg az úrnő be nem telt a kiserkenő vér látványával és a jajgatás relaxáló hangjával. Római kultúra ide, kifinomultság oda, elég barbár megoldás, mondhatom.

Bár, ha jobban belegondolok, láttam már nem egyszer olyan mai kozmetikus által szedett szemöldököt, sztárfodrász által elbarmolt frizurát, rémisztő ajakkontúr tetoválást, amelyért fizetés helyett simán egy lorarius kezére adnám az elkövetőt.