Rövid filmes pályafutása alatt (31 évesen halt meg) neki köszönhetően új fogalommal ismerkedett meg a mozijáró közönség: a vásznon megjelent a latin szerető. A nők őrjöngve rajongtak érte, a férfiak utálták, de megpróbálták utánozni.

Az olasz születésű, nehéz családi helyzetű fiú 1913-ban került Amerikába, itt akarta megalapozni a jövőjét. Karrierje eleinte nem nevezhető nagy ívűnek: New York-ban bértáncosként nőket szórakoztatott egy kávéházban, tánconként 10 centért. Aztán a sármos, jó mozgású és csinos fiatalember egyre elegánsabb körökbe került.

Viszonyba bonyolódott egy komoly üzletember feleségével, és tanúskodott a nő mellett annak válóperében is. A bosszúszomjas férj elérte, hogy letartóztassák Valentinót, de máig sem tudni mi volt pontosan a vád, mert később ezt törölték a nyilvántartásból. A feleség a válás után lelőtte exférjét, hősünk pedig elmenekült New York-ból, nehogy a botrány újabb hullámába keveredjen.

Los Angelesben kötött ki, és baráti tanácsra a filmszínészettel próbálkozott, egyelőre kevés sikerrel, csak néhány – természetesen néma – B movie-ban jutott neki szerep. Valentinóról ekkor még nem gondolta senki, hogy később ellenállhatatlan latin szeretőként robban be a filmvilágba.

A civil életben sem. Beleszeretett ugyanis Jean Acker színésznőbe, meg is kérte a kezét, nem tudva, hogy leszbikus. Mivel Jean éppen egy meleg szerelmi háromszög kellemetlenségeivel küzdött, úgy vélte, karrierje és jó híre megőrzéséhez pont kapóra jön egy férfival kötött házasság, így igent mondott. Az esküvő után viszont kizárta újdonsült férjét a hotelszobájukból, és hát később sem lettek egymáséi. Valentino még hónapokig szerelmes levelekkel ostromolta, hiába. Külön költöztek, de nem váltak el.

A Habsburgok udvari festője készített rengeteg „szabályos” festményt, tervezett jelmezeket, udvari ünnepségeket, és közben festett elképesztő, naturális elemekből összeállított arcképeket. Utóbbiak tették a szürrealisták igen korai előfutárává.

Az 1526-ban (vagy 1527-ben, nem tudni biztosan) született Giuseppe Arcimboldo karrierje szülővárosában, Milánóban kezdődött templomi üvegablakok és freskók készítésével. Talán meg is marad ennél, ha 34 éves korában nem kerül udvari festőként I. Ferdinánd bécsi udvarába. Nem igazán lehet tudni, hogyan jutott ehhez a megbízáshoz, de biztosan elégedettek voltak vele, mert II. Miksa és II. Rudolf alatt is megtartotta pozícióját, ekkor már Prágában. Több mint 25 évig szolgálta a Habsburg császárokat, csak élete utolsó szakaszában tért vissza Milánóba. Ott halt meg 1593-ban.

A manierizmus jellemzői – többek között – a részletezett, aprólékos, sajátos téralkotás, az újszerűség (szakítás a hagyományos ábrázolásmóddal) és a fantázia megjelenése az alkotásokban. A természet és az ember kapcsolatát is meg akarta mutatni. Ez a stílustörténeti korszak eléggé rövid volt és a reneszánsz művészetet kötötte össze a barokkal. Arcimboldo ebben a korszakban élt és festett sok korrekt, de nem különösebben kiemelkedő képet, amelyek feledésbe is merültek. Viszont amikor nem császári gazdáinak készített az elvárás szerinti festményeket, szabadon engedte a fantáziáját, és ez az, ami ma is izgalmas.

Szürrealista trendszetternek neveznénk, ha a 20. század elején élt volna, de mivel 400 évvel korábban készítette a sok fejcsóválást kiváltó allegorikus portréit, akkoriban sokan bolondnak nézték. Aztán el is felejtették, évszázadokra.

Elsősorban Salvador Dalí és több más szürrealista fedezte fel újra. Dalíra komoly hatással volt Arcimboldo látásmódja. Egyes képein részben vagy teljesen alkalmazta is a régi mester módszerét, például felesége (és legfőbb modellje), Gala egy portréját bolygókból állította össze.

A szürrealista ősapa (én már csak így hívom) elképesztő érzékkel használta a növényeket, gyümölcsöket, állatokat, könyveket híres arcképein.

Így a 21. század elején a fogmosás a napi rutinunk része (jó esetben). De vajon mikor kezdték az emberek tisztogatni a fogukat, és mivel?

Aki a modern fogkefe kínálatról szeretne tájékozódni, tobzódhat a vonatkozó weboldalak és a megszámlálhatatlan hirdetés tengerében, de a régi korok fogápolási eszközeit nem igazán ismerjük. Ha voltak egyáltalán. A régészek szerint voltak: az ókori Babilónia területén talált K.e. 3500 körüli időkből származó apró fadarabkák/pálcikák, a rágófák vélhetően fogtisztításra szolgáltak. Rágcsálták őket, hogy a foguk közül eltávolítsák az ételmaradékot. K.e. 3000-ből származó egyiptomi sírban is találtak ilyet, és jóval később, a K.e. 1600-as évekből származó kínai feljegyzések is említik.

A régi görögök és rómaiak inkább a fogpiszkálót szerették alkalmazni, sokszor aranyból vagy ezüstből készítették, és a fogórészt díszesre formálták. (Volt egyébként – többek közt emberi vizeletet is tartalmazó – fogpasztájuk és receptjük a szájszag megszüntetésére is.) Az ókori Kínában a kellemes ízű nedvet kibocsátó, aromás rágófákat részesítették előnyben.

A muzulmán világ már a 7. század óta (!) használja a miswakot, amely szintén egy fajta rágófa. Az arakfa (Salvadora persica) ágából vagy gyökeréből készítik, kb. 20 centi hosszú, a végét használat előtt mindig visszavágják, és ha kiszárad, vízbe áztatják, hogy megpuhuljon. Használata vallási előírás is. Mielőtt azt gondolnánk, hogy érthetetlen ez a ragaszkodás a fura ősi szokásokhoz, meg kell említeni, hogy az arakfa tannint vagyis csersavat tartalmaz, ami segít elpusztítani a baktériumokat és vírusokat, tehát valóban alkalmas a fog- és szájápolásra.

Sörtés fogkefét 13. századi források szerint szerzetesek készítettek először Kínában. A nyél csontból vagy bambuszból volt, a sörték lószőrből. Később áttértek a vaddisznószőrre, és az állatnak lehetőleg Kína északi részéből kellett származnia, mert ott a ridegebb időjárási körülmények miatt a vaddisznók védekezésül erősebb, vastagabb szőrt növesztettek. Európába kereskedők által került az eszköz, de nem állítható, hogy gyorsan terjedt volna. (A fogpiszkáló népszerűbb volt.)

Kezdhetném úgy, hogy már a régi rómaiak is, és igaz lenne (volt, amikor rövid frizurát viseltek az ókori divathölgyek). Most viszont az 1920-as években trenddé vált női rövidhaj őrület a téma, vagyis a bubifrizura.

A határozott körvonalúra vágott rövid – ez alatt a 20. század elején többnyire az állig vagy csak kicsit lejjebb érő hajat értették – frizura az 1920-as évek nagy újítása. Kifejezte a nők emancipációját, és mivel fiúsnak tekintették, bátor kirándulásnak számított az előtte csak férfiak számára fenntartott fodrászati irányzat területére. És persze sokkal kényelmesebb volt, mint a hosszú, derékig vagy térdig érő, bonyolult fodrászolást igénylő, addig egyedül nőiesnek tekintett hajviselet.

Az I. világháború nehézségei meggyorsították a női életmód, és ezáltal a divat átalakulását, ami a boldog békeidőkben mindig csak lassan változott egy keveset. A háború idején a férfiak hadba vonulásával sok nő munkába állt, és egyúttal levágatta a haját, hiszen nem volt ideje és módja a „nőies” frizurával bajlódni. De ekkor még nem lett belőle igazán divat, inkább csak praktikus kényszerűség volt.

A 20-as évekre viszont kikristályosodott, hogy a háború befejeztével a nők nem akarnak visszatérni a régi béklyók közé: sokan tovább dolgoztak (még sok gazdag nő is igyekezett hasznos tevékenységet folytatni), már nem akartak földet söprő ruhát, nem akartak fűzőt, és nem akartak órákig szárítandó, fésülendő hosszú hajat sem. A modern, független, önálló kis hölgy, a flapper frizurája lett a bubi. A férfiak a fejüket csóválták, siratták a hölgyek elvesztett nőiességét, aztán mégis megszokták az új módit.