Nagy iramot diktált a divatban, mert arra vágyott, hogy ne csak királynéként legyen az első dáma, hanem, hogy őt tartsák a legcsinosabb, legdivatosabb francia hölgynek. Komoly ambíció Franciaországban az „osztrák nőtől”!

Mária Antónia főhercegnő nagy Habsburg családba született 1755-ben, Mária Terézia császárné 15., utolsó előtti gyermekeként. Sorsát anyja politikája határozta meg: még 15 éves sem volt, amikor férjhez adták a francia trónörököshöz (a későbbi XVI. Lajoshoz), mert az osztrák érdek úgy kívánta. Különös, de neveltetése osztályon felüli lett volna egy korabeli színésznő számára (mozgás-, tánc-, zene-, énektanulás stb), de finoman szólva sem lett semmilyen tudomány barátja: az uralkodásra nem készítették fel.

A vőlegény távollétében, képviselő útján zajlott az esküvő (nem szokatlan megoldás ekkoriban), a házastársak először csak egy hónap múlva találkoztak, és hamarosan megtartották a nagy, francia esküvőt is Versailles-ban. Az új élet jól indult, a csinos, szőke, kék szemű, életvidám, gyönyörű járású (ezt minden forrás egybehangzóan elmondja) trónörökösné tetszett a franciáknak, de már kezdettől voltak ellenségei is, mert sokan ellenezték az Ausztriával kötött házassági szövetséget.

Népszerűségének sokat ártott, hogy 8 évig nem produkálta nép által nagyon várt utódot, pedig nem tehetett róla. Férje fitymaszűkülete miatt nem is „hálták el” a házasságot, így azért nehéz lett volna gyereket szülnie. Egy darabig fogalma sem volt róla, mit kéne tenni, mert persze senki nem világosította fel. Végül bátyja, a mi II. József királyunk utazott Párizsba, és beszélte rá sógorát a szükséges műtétre. De addigra már egyáltalán nem szerették az emberek a zabolátlan „osztrák nőt” (l’autrichienne).

A kertitörpék ügye régóta megosztja a nagyközönséget. Vannak elkötelezett rajongóik, sokan viszont bennük látják a giccs totális megtestesülését. De honnan jönnek?

Először is tudnunk kell, hogy az általunk kertitörpének nevezett figurák manók, és nem növésben visszamaradt emberkék. Úgy olvastam, a törpék (dwarf) a legendák világában apró termetű, emberszerű, de formátlan, csúnya, valamilyen kézműves mesterséghez értő lények (pl. Hófehérke törpéi). A manók pedig igen sokfélék lehetnek, hosszú a lista :).

A kertitörpék - amennyire tudni lehet - a nem túl kecses gnóm manók közé tartoznak (lásd garden gnome és nem dwarf). Kis termetűek és emberszerűek ők is, kortalanok, a földben élnek, ahol értékes érceket vagy kincseket őriznek, csak éjszaka jönnek a földfelszínre, mert a nappali világosságban kővé dermednek. Idővel elterjedt róluk, hogy távol tartják a gonoszokat, és szerencsét hoznak. Összefoglalva: értenek a föld kincseihez, éjszaka őrködnek, és jóindulatúak. Nem csoda hát, hogy éppen a kertekben kötöttek ki.

Kerti szobrok először a reneszánsz idején Itáliában bukkantak fel, köztük voltak a kerti törpék is, olasz nevük gobbi. A sokáig Itáliában élő francia rajzoló és rézmetsző, Jacques Callot 1616-ban tervezett is egy groteszk manó sorozatot. De ekkor még nem terjedtek el nagyon. A sorozat később inspirálta a porcelánkészítőket és agyagműveseket, a 18. század vége felé már népszerűsödtek a „házi törpék”, amelyeket nem feltétlenül a kertbe telepített gazdájuk. A 19.század folyamán bukkantak fel egyre több kertben. Gazdag emberek kertjeiben, mert az előállítás nem volt olcsó. Vitán felül áll, hogy a német területeken hódítottak leginkább, bár Svájcban is voltak fából faragott kertitörpék.

Úgy vélte, az elegancia sosem lehet feltűnő, és csak a minőség számít. Tulajdonképpen az elegáns öltözködés és életvitel volt a foglalkozása – ízlése trenddiktálóvá tette, és anyagi romlásba döntötte. Alapvetően befolyásolta a 19. század férfidivatját.

George Bryan Brummell a 18. század végén, 1788-ban született Londonban, egy középosztálybeli család sarjaként. Apja szerette volna, hogy úriember legyen, így mindent megtett jó neveltetéséért. Az ifjú Brummell Etonban járt iskolába, majd az oxfordi egyetemen is megfordult. Mindkét helyen viszonylag jól megállta a helyét, de a tudomány egyáltalán nem izgatta. Az öltözködés annál inkább, így aztán csak erre koncentrált. Annyira, hogy Etonban például modernizálta a nyakkendőviseletet.

Az egyetemet egy év után felcserélte a hivatásos tiszti pozícióval a walesi herceg saját huszárezredénél, amely főként gazdag arisztokrata fiatalemberek gyűjtőhelye volt. Az ifjú George apja halálával több mint 20000 fontot örökölt ugyan (ekkoriban egy mesterember kb. havi 4 fontot keresett), de ez szerény összeg volt a társak lehetőségeihez, és Brummell igényeihez képest. A tisztek maguk fizették trendi uniformisaikat, lovaik tartását, tetemes kantinszámlájukat, nem is szólva a gyakori bankettekről és egyéb szórakozásokról.

Ezek a babák voltak az új divat hírvivői a 15. századtól a nagyvilágban, amikor még nem léteztek divatlapok. Volt belőlük kicsi, volt életnagyságú, de mindig a legújabb trendi ruhákat viselték. Háború idején még diplomáciai mentességet is kaptak.

Eredetileg a francia királyi család küldött értékes ajándékként divatos ruhákba öltöztetett babákat más európai udvarokba. Már 14. századi feljegyzések is említik ezt a szokást. A 15. századtól a koronás divathölgyek között már viszonylag rendszeresen cirkuláltak a különleges tájékoztató babák. Nagy becsben is tartották őket a címzettek, hiszen ezek alapján tudták követni az aktuális francia divatot. Ez az előzmény.

Párizs a 18. századra egyre inkább a világ divatközpontja lett, de divatlapok ekkor még nem voltak, így hát szaporodott a közben Pandorának elnevezett babákat igénylő királyi udvarok és arisztokraták száma. Ekkor már nem csak drága királynői ajándék volt ez a felséges kartársnőknek.

A legjobb francia szabók is beszálltak a babaküldésbe – a távol élő gazdag kuncsaftok így meg tudták nézni a modelleket az utazó babák toalettjei alapján, és szívesebben rendelték meg a látott ruhát. Az addig levélben küldött bonyolult leírások, aprócska anyagminták alapján nehéz volt elképzelni a végterméket, és rizikós volt a drága öltözék megrendelése. A trendi babák megkönnyítették a döntést.