A 18. század trendi kozmetikai dekorációja volt a szépségflastrom. Szexinek tartották az anyajegyet, s akinek nem volt, műpöttyel pótolta. Ez volt a mouche.

Nem ismeretlen ma sem egy vonzó anyajegy kihangsúlyozása, de akinek nincs, nem akar minden áron pöttyöt az arcára. Marilyn Monroe vagy Cindy Crawford például mindig kiemelte, és Eva Mendes vagy Dita Von Teese sem palástolja, ez a „tartozékuk” egyedien vonzóvá tette-teszi őket.

A kacér 18. században viszont vágytak rá a divatozó hölgyek, ezért hát műanyajegyet alkalmaztak, ami aztán divat lett Európa-szerte. A kozmetikai fegyverzet részévé vált a szépségtapasz, francia nevén mouche (= légy). A kis tapaszokat drága fekete (ritkábban piros) selyemből vagy bársonyból készítették, és ragasztóval rögzítették a kívánt helyre. Nem csak kör alakúakat használtak, volt szív, félhold, csillag formájú is.

Az Erzsébet-kor az ő nevét viseli. Zűrös állapotban lévő országot vett át „gyenge nőként”, egyöntetű volt hát a korabeli vélemény, hogy csak a megfelelő és gyors férjhez menetel segíthet rajta. I. Erzsébet azonban másképp gondolta. Az öltözködést főként imázs építésre, és hatalma megerősítésére használta. Amúgy pedig imádta a drága, látványos ruhákat.

VIII. Henrik lányaként viszontagságos fordulatokban gazdag ifjúság jutott ki Erzsébet hercegnőnek. Például édesanyja az a Boleyn Anna, akit Henrik lefejeztetett, Erzsébet ekkor még három éves sem volt. A kislányból aztán évek során lett kitagadott törvénytelen gyerek, a Tower foglya, majd házi őrizetben tartott protestáns bajkeverő. Nem részletezem az akkori zűrös angol történelmi és trónutódlási viszonyokat, Erzsébet életútját könyvek, internet oldalak tucatjai taglalják. 25 éves korában viszont királynővé koronázták, és 45 évig (haláláig) meg is tartotta koronáját.

Soha nem ment férjhez, pedig mindenki ezt várta, és rengeteg kérője is akadt. Nincs hiteles magyarázat, csak bizonyíthatatlan feltételezés, miszerint fiatal korában szexuális bántalmazásnak volt kitéve. A várakozásokkal ellentétben szingliként is boldogult a trónon (bár hosszú ideig hitegetett mindenkit, hogy férjhez megy). Lassanként kiépítette a szűz királynő imázst, amihez idősebb korában is ragaszkodott.

A szép öltözékek iránti olthatatlan rajongását egyes történészek avval magyarázzák, hogy gyerekkorában eléggé elhanyagolták, nem voltak rendes ruhái. Annyira nem, hogy kiskori nevelőnője levelet is írt az apának, VIII. Henriknek, a sanyarú ruházati állapotokról, kérve, hogy lássa el lányát megfelelő ruhákkal, ne kelljen rongyokban járnia.

A sötét középkor elrettentő ismertetőjegyei között az élen szerepel a személyes higiénia hiánya. Mai tisztaság felfogásunk szerint ez nagyjából helytálló, ám akkoriban másképp gondolkodtak erről. Egyébként szoktak fürdeni is, amíg a szifilisz elterjedésével és a nagy európai pestisjárvánnyal meg nem fordult a trend.

Általában azt gondoljuk, hogy a (sötét) középkori Európában az emberek nemigen törődtek a testük tisztán tartásával. A 6. században élt ír szentről, Szent Fintanról úgy tudni, mindössze évente egyszer, húsvét előtt fürdött. Van okunk feltételezni, hogy nem kizárólag a szentté vált különc ír szerzetesek bántak csínján a mosakodással. Akkoriban a vikingeket például kifejezetten tisztaságmániásnak tartották, mert hetente vettek fürdőt. Sok ilyen példát találhatunk a történeti feljegyzésekben. De arról is olvashatunk, és korabeli képeket is találhatunk, hogy nem csak évente fürödtek a középkoriak.

Személyes higiénia létezett a középkorban is. Az emberek tudták, hogy néha kell arcot meg kezet mosni. Korabeli útmutatók kifejezetten állították, hogy időnként fontos megszabadulni a testre tapadt kosztól, tehát fürödni érdemes, de gondosságot és komolyságot igénylő tevékenységnek tekintették. Nem annyira a tisztaság érdekelte őket, hanem a vízben üldögélés (feltételezett) egészségügyi hatásai.

A női frizurát extrém magasságokba emelte a divat a 18. század második felében. Míg a férfiak parókát hordtak, a hölgyek inkább hihetetlen mennyiségű anyagot dolgoztattak bele a toronymagas, különleges hajkreációikba. A természetes megjelenés jegyében. A fodrászok aranykora volt ez.

A rokokó divathölgyek már ritkán hordtak teljes parókát, ezt a „mesterkélt” megoldást meghagyták a férfiaknak (akik szorgalmasan viselték is a hosszú, göndörített vendéghajat). A nők inkább csak a részleges hajpótlás hívei voltak, mert azt természetesebbnek (!) tartották. Nehéz ezt elhinni az égre törő óriásfrizurákat látva, de akkoriban ez volt a nézet.

Mielőtt elkezdték formázni a hajat, szinte mindig göndörítették, hullámosították, hogy textúrát adjanak neki. A frizura kialakítását fésűvel és hajsütő vassal végezték, és sok hajtűvel, pomádéval rögzítették. (A pomádé egyfajta hajformázáshoz való kenőcs, amely akkoriban állati zsiradékból, olívaolajból, viaszból vagy faggyúból készült, és illóolajjal illatosították.) A kencét aztán beporozták. Részben, hogy ne legyen egy merő ragacs a hajuk, részben, mert ez adott tartást a pomádénak.