Sokan utálják, mert bevallottan nem a „köznépnek” szól. Sznob újságnak tartják, amely egy megkérdőjelezhető vágyálom szerint retusálja a valóságot. Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy az egyik leghíresebb divatlap, mindig a legújabb trendekről ad hírt, és sokszor befolyásolja is azokat. Már 125 éve.

Most az amerikai Vogue-ról lesz szó. A nemzetközi Vogue kiadványok mind ennek a leágazásai, és nem is olyan ősöregek mint az eredeti. Gyakori tévedés, hogy a Vogue (= divat franciául) magazin Franciaországból származik. Hát nem.

1892-ben bizonyos Arthur Turnure alapított New York-ban egy hetilapot, amely a divattal, a társasági élet eseményeivel, az élet ünnepélyesebb oldalával kívánt foglalkozni, emelkedett stílusban. Ez volt a Vogue. Az elitnek szánta, és korántsem csak úrhölgyeknek. Nehéz ezt ma elképzelni, amikor azt látjuk, hogy a Vogue kifejezetten női magazin, de akkoriban a férfi olvasókat érdeklő sportokról, társadalmi ügyekről, klubhírekről is írtak benne, és divattanácsokat is adtak az elegáns uraknak.

Condé Montrose Nast médiavállalkozó és kiadó 1909-ben vetett szemet a Vogue-ra. Meg is vette, és Amerika legismertebb divat magazinjává tette, kétheti megjelenéssel. Továbbra is az elitnek szólt, de a külső és a tartalom frissebben követte a divatot. A példányszám és a bevétel drasztikusan megnőtt Nast irányítása alatt.

1916-tól már megjelent a brit verzió is, 1920-tól pedig a francia. Egészen a gazdasági világválságig (1929-33) nagyon hasított a Vogue, és a többi Nast-lap is, ekkor viszont majdnem bedőlt a médiabirodalom, Vogue-ostól. A második világháborús viszonyok is megviselték az elit újságot, de ezt már Condé Montrose Nast nem érte meg. Végül a Vogue, mint tudjuk, életben maradt.

A régi korokban alsóinget, alsószoknyát, fűzőt szinte minden nő viselt. Bugyit viszont általában nem. Valójában csak a 19. században lett trendi női fehérnemű belőle, de akkor aztán nem spóroltak a felhasznált anyaggal.

Bizony, a férfi privilégiumnak tekintett alsó igen sokáig nem került be a női ruhatárba, de azért van rá történelmi adat, hogy az ókorban a római nők viselték. Sporthoz biztosan, ahogy a szicíliai Piazza Armerinában talált híres, 4. századi mozaikon látható „bikinis lányok” bizonyítják. Aztán hosszú szünet.

Ha a középkori Európában keresgélünk, látjuk, az alsónadrág szigorúan férfi ruhadarab. Nem volt mindegy, hogy ki viseli a nadrágot (hogy egy ma is sok nyelvben ismert mondást idézzek). A fehérszemélyek csak rövidebb vagy hosszabb alsóinget hordtak hosszú ruhájuk alatt, nem is gondoltak bugyi viselésre. Már a 15. században járunk, amikor születnek feljegyzések a női bugyogó (térdig érő, bő fazon) viseléséről. Spanyolországban bukkant fel, történészek szerint a mór viselet hatására. Innen kerülhetett aztán tovább a 16. században Európa más részeire. Apró érdekesség: II. (Őrült) Johanna kasztíliai királynő is hordott ilyet, neki volt egy fehér szőrmével bélelt bugyija is. (Nem emiatt nevezték őrültnek.)

Az haute couture ma a divatvilág csúcsa. Méregdrága anyagokból készítenek csillagászati összegekbe kerülő ruhákat, gondos kézi munkával, igazán gazdag vevőknek. Lássuk, hogy ment ez régen.

Először is le kell szögezni, hogy amíg széles körben el nem terjedt a konfekció ruházat (amit eleinte megvetés övezett), addig a nők számára három lehetőség adódott, ha új ruhát akartak. Akinek kevés pénze volt, megvarrta saját magának, aki kicsit több „tűpénzzel” rendelkezett, házi varrónőt hívott, és annak a vérét szívta, amíg el nem készült a vágyott darab. A tehetősebb és a gazdag hölgyek pedig elegáns ruhaszalonokban szerezték be a legújabb divat szerinti ruhákat.

A Philadelphia Museum of Art digitálisan hozzáférhetővé tett egy 1910-es francia könyvecskét, amely bemutatja a divatszalonok világát. A Les Créateurs de La Mode kiadványban szuper képekkel is illusztrálták a divatipari tevékenység leírását. Gondoltam, ha már rendelkezésre áll egy csokor hiteles, korabeli fotó, érdemes a dolgot közelebbről is megvizsgálni.

Az haute couture (= magas szintű szabászat) kifejezéssel néha találkozunk ugyan, de már a kiejtése (ót kutűr) is nehézséget szokott okozni, nem szólva arról, hogy egy ilyen kreáció kifizetése legtöbbünknek leküzdhetetlen akadály lenne. Már ha vágynánk ilyesmire. Persze tudom én, csak fintorognánk, ha ilyet akarna valaki ránk tukmálni. :)

Világunkban a magassarkú cipő a nőiesség (eléggé szexista és többnyire kényelmetlen) szimbóluma, pedig eredetileg a férfiak kezdték hordani. XIV. Lajos például a piros sarkakat kedvelte.

Eredetileg az ázsiai lovas népek körében terjedt el a magassarkú cipő/csizma viselése, mert a sarok megakadályozta, hogy lábuk csúszkáljon a kengyelben, amikor a nyeregből felemelkedve küzdenek/lőnek. Mivel a lovas harcosok férfiak voltak, a magas sarok viselése férfi privilégium volt. Arrafelé igen sokáig fenn is maradt ez a viselet. Itt egy üzbég lovascipőt mutatok az 1850-es évekből.

Európában a 16. század végén csodálkoztak rá a nemes urak, hogy mennyire férfias viselet ez. 1599-ben a félelmetes sereget és lenyűgöző győzelmeket magáénak tudható I. Abbász perzsa sah követeket küldött az orosz, német és spanyol udvarba. Történelmileg a küldetés nem volt annyira jelentős, így most csak a perzsa diplomata-harcosok cipőjére koncentrálunk. Magassarkú volt , amivel valóságos divatlázat okoztak. Egyre több arisztokrata európai férfi akart olyan macsó lenni, mint a perzsák, és ironikus módon a magas sarokban találták meg ennek nyitját.