Neki köszönhetjük a nadrágszoknyát, a sokkoló pink divatszínné válását, a bogaras nyakláncot, az „olyan mintha” ruhadarabokat, a cipőkalapot. Elsa Schiaparelli kreatív divatötleteit sokan, de nevét kevesen ismerik. Filozófiája szerint a divat hordható művészet. Tudta, hogy mindent lehet, csak fantázia és ízlés kell hozzá. Ő volt Coco Chanel legnagyobb riválisa.

Rómában született 1890-ben, olasz arisztokrata-értelmiségi családban. Nem volt könnyen kezelhető úrilány. Filozófiát hallgatott a római egyetemen, közben szenvedélyes verseskötetet publikált, utóbbiból elég nagy botrány kerekedett. A család úgy próbálta megzabolázni, hogy zárdába küldték, ám ott kitartó éhségsztrájkba kezdett, így egy idő után kiszabadult. Ezután gyorsan elfogadott egy nevelőnői állást, és maga mögött hagyva a gazdagok könnyű életét, Londonba utazott.

Londonban megismerkedett Wilhelm de Wendt de Kerlorral, egy okkult filozófiával foglalkozó, nem túl tehetős, de igen jóképű fiatalemberrel, aki tulajdonképpen egy sármos sarlatán volt, s akihez – szülei akarata ellenére – feleségül ment. Közös életük elég hányatott volt: Kerlort tiltott jóslásért kiutasították Angliából, ekkor Franciaországba költöztek, majd pár év után New Yorkban, azután Bostonban kötöttek ki, és született egy kislányuk. Végül házasságuk felbomlott, ezt siettette, hogy Kerlor többekkel viszonyt folytatott, köztük a kor sztár táncosnőjével, Isadora Duncannel is.

A kisgyerekével magára maradt Elsa egy dadaista művész feleségének butikjában dolgozott, közben megismerkedett a korszak művészeti iskoláival, valamint olyan jelentős művészekkel, mint Marcel Duchamp és Man Ray (ő le is fotózta). Aztán visszaköltözött Európába. Párizsban telepedett le, itt találkozott a trendi divattervező Paul Poiret-val, aki önálló tervezésre biztatta.

A középkori szűk nadrág után a divat az ellenkező végletbe csapott, így a 15. század végétől a nagyon bő, buggyos férfinadrág lett trendi. Különösen a német zsoldoskatonák, a landsknechtek szerettek benne divatozni. Ja, és a trükk: nem is egy nadrág volt az, hanem kettő.

Az évszázadokig hordott testhezálló nadrágbilincs szorításán csak lassan tudott enyhíteni a férfinép. Először a katonák változtattak, ugyanis a hatékony lándzsa/pika kezeléshez szabadon hajlítható bal lábra volt szükség, ami ugye a szűk nadrágban nem adatott meg nekik. A divat nem segített, továbbra is szűk  nadrágban illett járni, térden felül levágták hát a bal nadrágszárukat. Vannak korabeli metszetek, ahol látszik, hogy a katonák bal lábszára combközéptől meztelen.

Aztán jöttek a zarándokok. Akkoriban – akárcsak ma, amikor a zarándoklat megint trendi – rengetegen voltak, ők a hosszú gyaloglásnál tapasztalták, hogy a passzentos nadrágban térdízületeik alig-alig hajlanak, nagyobb távot így lehetetlen megtenni. Ezért térdnél egyszerűen felvágták a nadrágot, és így már vígan poroszkáltak tovább.

Tudjuk, hogy a régi korokban lassan változtak a divattrendek a mai tempóhoz képest. A cipődivat pedig csigatempóban haladt előre, így igen hosszan kitartott az extra hosszú hegyes orr mellett. Nem, nem az 1960-as évek ködvágó férfi cipőiről van szó, hanem a középkoriakról.

Hosszú, hegyes orrú sarut, papucsot persze találhatunk már az ókori keleti népek viseletében, és egészen máig népszerű például a Közel-Keleten. Európában viszont sokáig nem ez volt a módi. Nyugat-Európában a 12. században kezdtek hosszú orrú cipőt viselni, de csak lassan terjedt. Igazán a 14. század második felében vált divatossá, és hosszabb-rövidebb szünetekkel egészen az 1480-as évekig trendi viseletnek számított.

Nők is hordták a szolidabb változatot, de főként a férfiak kedvelték (különösen az extrém formáit). Annyira, hogy lassanként rangjelző divatcikké vált. Ez már a 14. század végén történt, de az egyszerű, hegyes orrú cipő először megváltozott. Elkezdett nőni az általában oldalt záródó cipő orra, és egy idő után olyan tekintélyes méretet öltött, hogy alig lehetett járni benne, viszont a kor fogalmai szerint pompásan nézett ki. A tipegés és botladozás ilyen luxusát leginkább csak a munkát nem végző gazdag nemes engedhette meg magának, tehát általában minél magasabb rangú volt az illető, annál vadabb méretű cipőorral büszkélkedett.

A „fardagály” vagy turnűr a 19. század végén kétszer is több évre meghódította a divatvilágot, valószínűtlen méretű hátsóval ajándékozva meg a nőket. Persze a férfiak pontosan tudták a vágyálom és a valóság közötti különbséget, de a látvány lenyűgöző volt.

Noha az étkezés akkori kultúrája jelentősen befolyásolta a női bájak kiterjedését (gyakori ételrecept kezdés a 19. században az ilyen: végy egy tucat tojást és egy font marhafaggyút), a fenék mérhetetlen hangsúlyozására ez sem lett volna elegendő. A szexuális vonatkozásról persze a régi korokban ritkán ejtettek szót, mégis, a divatos sziluett mindig valami női attribútumot hangsúlyozott. Hol a keblekre, hol a derékra hívták fel a figyelmet extrém ruhaszabással és fűzővel. Aztán elkövetkezett a fenék hangsúlyozásának ideje.

A nőiesség alapvető jellegzetessége volt az irdatlan sok ruhaanyag felhasználása az öltözködési remekművekhez. A turnűr előtt divatos krinolin viszont terebélyes körkörös kiterjedése és önálló életet élő merev vázszerkezete miatt már egy szűkebb ajtón való átjutást vagy kecses leülést is komoly feladattá tett. Ez a divat semmilyen természetes mozgást nem támogatott, viszont csodálatosan sok anyagot lehetett hozzá felhasználni, művészi elrendezésben.

A nők unták a krinolint, de ragaszkodtak a megszokott anyagmennyiséghez, így jó megoldásnak látszott a turnűr. Eltűnt a nyikorgó krinolin váz, de a ruhaanyag bősége megmaradt, csak hátrafelé terjedt: a fenéken halmozták fel, festői formákban.

A turnűr első korszakában, az 1870-es években magasra emelt derékvonaltól kiindulva, enyhén lehajló ívben díszítette a női hátsókat, majd a második korszakban, az 1880-as évtizedben lejjebb került az ejtett derékra, vízszintesen elálló formában. Ez volt az úgy nevezett „polcos turnűr”, amely 1886-ban érte el legnagyobb méretét. A hátrafelé növekvő női ruha elterjedésében elévülhetetlenek Charles Frederick Worth, a legdivatosabb párizsi haute couture tervező érdemei.