A régi korokban alsóinget, alsószoknyát, fűzőt szinte minden nő viselt. Bugyit viszont általában nem. Valójában csak a 19. században lett trendi női fehérnemű belőle, de akkor aztán nem spóroltak a felhasznált anyaggal.

Bizony, a férfi privilégiumnak tekintett alsó igen sokáig nem került be a női ruhatárba, de azért van rá történelmi adat, hogy az ókorban a római nők viselték. Sporthoz biztosan, ahogy a szicíliai Piazza Armerinában talált híres, 4. századi mozaikon látható „bikinis lányok” bizonyítják. Aztán hosszú szünet.

Ha a középkori Európában keresgélünk, látjuk, az alsónadrág szigorúan férfi ruhadarab. Nem volt mindegy, hogy ki viseli a nadrágot (hogy egy ma is sok nyelvben ismert mondást idézzek). A fehérszemélyek csak rövidebb vagy hosszabb alsóinget hordtak hosszú ruhájuk alatt, nem is gondoltak bugyi viselésre. Már a 15. században járunk, amikor születnek feljegyzések a női bugyogó (térdig érő, bő fazon) viseléséről. Spanyolországban bukkant fel, történészek szerint a mór viselet hatására. Innen kerülhetett aztán tovább a 16. században Európa más részeire. Apró érdekesség: II. (Őrült) Johanna kasztíliai királynő is hordott ilyet, neki volt egy fehér szőrmével bélelt bugyija is. (Nem emiatt nevezték őrültnek.)

Romantikus ünnep vagy nagyszabású kereskedelmi kaszálás? Mindenki eldöntheti. Egy biztos: kitartó trend. Régen főleg sok munkával készült, kidíszített képeslapokat küldtek a szerelmesek imádottjuknak. Sokszor névtelenül.

Van, aki minden évben alig várja, hogy február 14. legyen, és van, aki megvetően legyint a Valentin-napra. A viták már az elnevezésnél kezdődnek (Bálint vagy Valentin), a tartalomról nem is szólva. A hívek és az ellenzők érvei kifogyhatatlanok, de itt nem a jelen szokásokat akarom értékelni, inkább visszamennék a múltba, ott is a különleges képeslapok világába.

Az ünnep előzményeit a történészeknek sem sikerült még egyértelműen bizonyítani, erre én kísérletet sem teszek. Annyit lehet tudni, hogy köze van az ókori rómaiak február 15-én tartott Lupercalia ünnepéhez, amit tisztulási, termékenység előidéző szertartásnak tekintenek. A harmadik században aztán egy Valentinus nevű keresztény papot, Terni püspökét a római császár lefejeztette. Később viszont szentté avatták, és az 5. századtól ünnepnapja is lett. Egy legenda összefüggést teremtett kivégzésének napja (február 14.) és a Lupercalia ünnep között.

Ma természetesnek tekintjük, hogy ha színdarabot nézünk, játszanak benne színésznők. Pedig a régi időkben sok országban nem léphettek színpadra a nők. Ahol nem tiltották kifejezetten, ott is kevés nő választotta a színészetet, mert nem becsülték, és minimum könnyűvérűnek tartották őket. Némelyikük persze az is volt.

Európában az első színházakat az ókori görögöknél találjuk. Ott a női szerepeket is férfiak játszották, karakteres maszkban, aminek egyébként fontos szerepe volt, mert a nézőktől való nagy távolság miatt a szereplők saját arca nem lett volna eléggé kifejező. A művészeteket és a tudományokat képviselő kilenc múzsa közül az ókori ábrázolásokon kettő tart álarcot kezében: Thalia és Melpomené. Az első a komédia múzsája, a második a tragédiáé.

A színház közismert jelképe máig két álarc (az egyik mosolygó, a másik szomorú).

Nem a színház fejlődését akarom részletezni – szánalmas végeláthatatlan próbálkozás lenne, hiszen hozzáértők hada megírta már. Én arra voltam inkább kíváncsi, hogy a nők mikor kerültek a képbe. Hát az ókorban nemigen. A középkorban sem, akkor is botrányos és gyalázatos dolognak számított, ha egy nő esetleg színészettel próbálkozott. A női szerepeket fiatal fiúkra bízták. Változást az olasz reneszánsz hozott a 16. század második felében.

Errefelé nem tiltották el a nőket a színészettől. Meg kell viszont jegyezni, az olasz főpapság azért nem rajongott a színésznőkért: megpróbálták betiltatni a női színjátszást. Egyházi dokumentumok tanúsága szerint a színésznőt kurtizánfélének tekintették, aki hiányos ruházatával és szabados életvitelével romlásba dönti az ifjakat, vagy legalábbis kísértésbe viszi őket. A század végére eldőlt, hogy a nők győztek.

A 20. század közepétől divatos kiegészítőnek számít (egyáltalán nem csak a dívák vagy rock sztárok körében), de kialakulása során nem volt ez mindig így. Például, amikor a fényérzékeny vérbajosok viselték, nem igazán volt népszerű.

Az eszkimók már réges-rég (évezredekben mérhető) kitalálták, hogyan védekezzenek a havon visszaverődő, szikrázó napfény okozta hóvakság ellen. Az ő ősnapszemüvegük szarvasagancsból vagy bálnaszilából készült és üveg persze nem volt benne. A látást két keskeny rés biztosította a különben teljesen zárt szemvédőn.

A római író, idősebb Plinius (i.sz. 23-79) leírása szerint a cirkuszi viadalokat igencsak kedvelő (amúgy szörnyeteg) Néró császár gondosan szemüvegszerűre csiszolt, smaragd ékköveken keresztül követte nyomon az eseményeket az éles napfényben. Bár Plinius nagyra becsült ókori forrás, közlései azért nem minden esetben számítanak sziklaszilárd ténynek. Még ha valóban szép zöld smaragdokkal védte is szemét Néró a nap ellen, divat nem lett a dologból, az biztos.

Időben és térben távolabb, az ujgurok hazájában, Turfánban (Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartomány, Kína) egy ásatáson másfajta napvédőre bukkantak. Egy sírból gyönyörű, áttört bronz napszemüvegféle került elő, ennek korát nagyjából a 7-9. századra teszik. Tehát arrafelé is próbáltak védekezni az emberek az erős fény ellen.