Játszott női és férfi szerepeket, extravagáns öltözködési stílusát a rajongó nők utánozták. Kórházat rendezett be a színházban a francia-porosz háború idején, turnézott saját társulatával a világban, és nemzetközileg ismert ikon lett. Egyik lábát amputálták, de ez sem vetett véget a karrierjének. A dánok még egy csokis sütit is elneveztek róla.

A világ legnagyobb színésznőjének tartották a kortársak, de mi csak néhány hangfelvétel töredéken, és némafilm részleten ellenőrizhetjük ezt, és az eredmény nem lesz hízelgő. Mai füllel-szemmel majdnem éneklő, mindent túlhangsúlyozó hangot hallunk, és eltúlzottan nagyívű, drámai – tulajdonképpen vicces – gesztusokat látunk. Akkor most nagy színésznő volt vagy nem? Az volt: ragyogóan tehetséges, intelligens, kifejező és vonzó, csak ne a mai előadói stílust kérjük rajta számon.

Kritikusai a magával ragadó érzelmi megjelenítő képességét, meggyőzőerejét emelték ki egyöntetűen. Pedig nem mindegyikük volt a rajongója. Különösen Sarah idősebb korában csóválta a fejét az ifjabb nemzedék, akik már a kevésbé patetikus előadásmódot kedvelték, de valahogy a bűvkörébe vonta őket is, mert a tehetségét elismerték.

Amúgy, az élete is elég eseménydús volt, de nem üstökösként tűnt fel a színészi pályán. Párizsban született 1844-ben, Rosine Henriette Bernard néven, egy holland-zsidó eredetű családban. Házasságon kívüli gyerek, anyja előkelő körökben mozgó kurtizán volt. Az apa személye eléggé bizonytalan, a legtöbb feltételezés szerint bizonyos Édouard Bernhardt volt az.

Románc, szexuális szenvedély, rajongás, a partner idealizálása: mindezt ismerték a régi emberek is, csak éppen nem a házasság tartozékaként. Többnyire nem a kölcsönös vonzalom miatt házasodtak. A királyi vőlegények pedig sokszor képviselő útján kötöttek frigyet.

Tudom, ingoványos talajra lépek a mostani poszttal, mert lehet, hogy egy régi sztárról vagy a középkori divatról sokan szívesen tudnak meg új dolgokat, de a házasságról mindenkinek saját, tuti elképzelése van. Legtöbben a szerelemmel kapcsolják össze, és megvan a véleményük azokról, akik például csak anyagi szempontok alapján kelnek egybe. Az úgynevezett „tradicionális házasság” szószólóinak nosztalgikus elképzelése a dologról többnyire a dédnagypapa és dédnagymama aranyozott keretű, mára kihalványult esküvői fotóján alapszik, és nem gondolnak bele, hogyan is volt ez valójában.

Pedig a házasság eredetileg egyáltalán nem a felek kölcsönös vonzalmáról szólt. Alig volt több, mint egyfajta üzletkötés – egyenlőtlen felek között. A szerelemről pedig sokáig úgy gondolták, hogy egyáltalán nem ok a házasságra, sőt: a szerelem (testi) vágy, ami úgyis szertefoszlik, a házasság viszont „komoly kötelék”. Ha két ember hivatalosan összeköti az életét, ma is felvetődnek anyagi, tulajdoni vagy adózási kérdések. Akkor is, ha van, aki finnyásan megpróbál nem tudomást venni ilyesmiről. Szerelemből házasodni, és a továbbiakban egy tündérmesében lubickolni ma trendi elképzelés, de a múltban egyáltalán nem ez volt az alapállás.

Gyerekszínész, majd igazi díva. Áramvonalas test, tussal hangsúlyozott kék szem, vastag szemöldök. Gyönyörű, nős férfiakkal viszonyba bonyolódó botrányhősnő, aki mindig férjhez is ment szerelmeihez. Nyolcszor házasodott. Rajongott az ékszerekért. Az elsők közt gyűjtött pénzt az AIDS leküzdésére. Meg jó színésznő is volt.

Elizabeth Rosemond Taylor Londonban született 1932-ben, de szülei amerikaiak voltak. Közvetlenül a II. világháború kitörése előtt a család visszatelepült az Egyesült Államokba. Kaliforniában telepedtek le, a papa művészeti galériát vezetett, a mama háziasszony volt, aki házassága előtt színésznőként tevékenykedett. Liz szép kislány volt, és mamája úgy gondolta, beteljesíti majd az ő színészi ambícióit, ezért filmes meghallgatásokra kezdte vinni.

A tehetséges gyereknek igen hamar munka ajánlatot tett a Metro Goldwyn Mayer stúdió és a Universal is, az utóbbit fogadták el. Egy kisebb szerepet kapott itt 1942-ben, de a stúdió emberei nem láttak benne fantáziát, szerintük nem volt elég gyerekes, szerződése meg is szűnt.

Viszont az MGM újabb lehetőséget adott neki, az 1943-as Lassie hazatér főszereplője lett. Elégedettek voltak vele, de az áttörést csak A nagy derbi című film hozta 1944-ben, amelyben egyébként Mickey Rooney volt a partnere. Brit akcentusú, lovagolni tudó gyerekszínésznő kellett a szerepre, s a 12 éves kislány kitűnően teljesített. Ettől kezdve nem volt többé gyerekkora, tinisztár lett, és a stúdió határozta meg az élete minden mozzanatát (bár a szemöldökét nem volt hajlandó megváltoztatni, és a haját sem hagyta átfesteni).

A régi időkben a férfiak hordtak vicces vagy fura ruhadarabokat, kiegészítőket, ám ma általában büszkén hirdetik, ők bizony (ellentétben a nőkkel) praktikusan öltöznek. De akkor mire véljük, hogy a szekrényükben ott lapul pár nyakkendő, pedig ruházati értelme nincs? Öncélú díszítmény? Igen.

A sálszerű, nyakbavaló kendővel kezdődött, ebből fejlődött ki lassanként a ma ismert nyakkendő. (A hideg ellen alkalmazott, használati értékkel bíró sál egy külön evolúciós vonal.) A gyökerek katonaiak, és elég régiek. Például már a híressé vált, az i.e. 210-ből származó, agyaghadsereg tagjainak is volt nyakkendője. Az első kínai császár, Csin Si Huang-ti sírhelyét az örökkévalóságig őrző agyagkatonák viseltek nyakra tekert kendőt (sokra csomót is kötöttek). Egyes történészek feltételezése szerint ez a viselet egyfajta katonai megtiszteltetés volt.

A rómaiaknál is katonai szerepű volt a nyakbavaló sál/kendő: Rómában áll Traianus császár híres diadaloszlopa, amelynek domborművein ilyet viselnek nyakukban a katonák. Az i.sz. 113-ban elkészült oszlop a Dácia feletti győzelem emlékét hirdeti. Egyes kutatások szerint az adott időkben sem Kínában, sem Rómában nem hordtak az átlagemberek ilyesmit, ezért gondolják a történészek, hogy valamilyen katonai kitüntetésféle lehetett ez. Ennek ellentmond, hogy (amint egy kommentelő − köszönet − felhívta rá a figyelmemet), hogy egy darabig a katonák rendes felszerelésének része volt a focale, vagyis nyakbavaló kendő, amely védte a nyakat, hogy a lemezvért ne dörzsölje ki. Tehát csak az a biztos, hogy az eredet katonai.