Szinte minden nőnek volt, van miniszoknyája, aprócska sortot is sokan viselnek. Igazán mindennapi ruhadarab mindkettő. Ma már. Útjukat a diadalhoz Mary Quant kövezte ki.

Egy wales-i származású illusztrátor-divattervező, bizonyos Mary Quant már tinédzser korában úgy gondolta, felnőtt nőként nem akar hasonlítani azokra a tökéletesen fodrászolt, mindig alsószoknyát, tűsarkút, fűzőt viselő (igen, Christian Dior újra a nőkre kényszerítette a prést, nélküle nem volt New Look) nett háziasszonyokra, akik nem engedhettek meg maguknak semmilyen természetes mozgást, hiszen rögtön tönkretették volna hibátlan külsejüket.

Bazaar

Quant 21 évesen butikot nyitott Londonban a King’s Roadon, addig elképzelhetetlen koncepcióval: fiatalok által készített ruhákat kínált kifejezetten fiataloknak. A Bazaar 1955-ben nyílt, a fiatal tervezőktől beszerzett árukészletet szokatlan, élénk színű A-vonalú tunikák, kötényruhák, játékos szoknyák, ruhaként hordható hosszú pulóverek, mintás harisnyák jelentették. A polgárpukkasztó, de kényelmes és vonzó darabokat vitték a lányok, mint a cukrot. A butik tulajdonképpen állandó ostrom alatt állt. A ruhák egy része már nem jutott el bolt küszöbéig sem, az izgatott vevők az utcán elkapkodták Mary Quant kezéből, amikor szállította az utánpótlást az üzletbe. A Bazaar a hatvanas évekre Chelsea legtrendibb butikja lett. Ekkor már Mary maga tervezte és készítette a ruhákat. A fehérneműt és a smink holmit is felvette kínálatába: nála lehetett vízálló szempillaspirált és leheletvékony, merészen átlátszó csipke melltartót kapni.

Rövidebbet, rövidebbet!

A miniszoknya, a forradalmi hatvanas évek leghíresebb (és legmaradandóbb) divatvívmánya Mary nevéhez fűződik, bár a szoknyahossz az ötvenes évek óta már egyre rövidült. Viszont ő készítette és árulta a legfiatalosabb, legkönnyedebb, legrövidebb darabokat – ezekben tényleg lehetett futni a busz után –, és ő nevezte el a szoknyát mininek. Quant, aki persze maga is miniszoknyát hordott, később úgy nyilatkozott, hogy a minit tulajdonképpen a Bazaarban vásárló lányok találták ki. A szoknyákat ugyanis mindig a vevők kívánsága szerinti hosszra vágta, és a vevők egyre rövidebb és rövidebb darabokat követeltek.

A szuperrövid szoknyát kedvenc autójáról, a MINI-ről nevezte el. (Annyira imádta a márkát, hogy később meg is tervezte egy limitált szériájú MINI belsejét, fekete-fehér csíkos üléshuzatokkal, piros biztonsági övekkel.)

A rövidke szoknyákhoz, ruhákhoz nem igazán lehetett harisnyatartós harisnyát viselni (amúgy is elég kényelmetlen volt), Mary tehát színes és mintás harisnyanadrágokat ajánlott a vevőknek. Ez is bombasiker lett.

A legtöbb nő tucatnyi különböző árnyalatú rúzs boldog birtokosa. Nem jövünk zavarba, ha a különféle alkalmak más-más szájszínt kívánnak. Ott sorakozik a piperepolcon a rózsaszín, bézs, narancs, lila, bíborvörös több árnyalata. De mit keres itt a bíbortetű?

Még az a nő is használ időnként rúzst, aki amúgy nem híve a sminkelésnek – egy kis ajakpír (optimális esetben) feldobja a megjelenést. Az üzletekben hihetetlen kínálatból válogathatunk, de szerintem csak tapasztalati alapon lehet letenni a voksot egy-egy fajta mellett. Van például olyan trendi márka, amelynek brutális árú rúzsát csak halálos fenyegetettség esetén használnám újra, mivel erősen szárító hatású, és kb. ilyen ízűnek képzelem a molyirtót. A legolcsóbbak között pedig sok olyan, mint a kiszáradt cipőkrém és még büdös is, persze azért lehet venni normális áron sokféle kellemes és tartós rúzst. És nem mérgezőek, mint régen.

Már a sumérok is

A sumérok már 5000 évvel ezelőtt díszítették ajkukat (és szemhéjukat), leginkább féldrágakőből készített porral.

Az egyiptomiak hennát vagy eléggé mérgező algakivonatokat használtak ajakfestési célra, így sokan szó szerint áldozatul estek a divatnak. Íme a "fashion victim" kifejezés történeti értelmezésben :) Ehnaton fáraó szépséges felesége, Nofertiti is festette a száját, mint ezt fennmaradt mellszobrán közelről megcsodálhatjuk, ha a berlini Neues Museumban járunk. Az ajkak festése általánosan ismertté vált, az ókori görögöknél és a rómaiaknál a színészek és a prostituáltak mindenképpen alkalmazták, meg persze a gazdag, elegáns hölgyek. És a kevésbé tehetősek is, ha hozzájutottak a festékhez.

Az első szilárd, illatosított, formába préselt ajakfestő rudacska Andalúziában készült a mór megszállás idején. A középkori mindenható katolikus egyház viszont egyáltalán nem díjazta az arckikészítés semmilyen formáját. Az ajkak festését konkrétan a sátánimádás részének tekintették, és kegyetlenül megtorolták. Belátható, hogy az arc szépségének feltűnő színekben megnyilvánuló kidomborítását ez pár száz évre erősen visszavetette.

Erzsébet királynő is

A szájfestés aztán a 16. század második felében Angliában (ekkor már nem katolikus ország, viszont öntörvényű királynője van) némileg elterjedt, de csak a felső osztálybeli hölgyek és a színészek körében. Nem véletlenül írtam színészeket, mivel az akkori angol színházban a női szerepeket férfiak játszották. Így hát sok férfi is festette a száját.

A szájkencét méhviaszból és vörös növényi festékanyagból keverték. I. Erzsébet királynő hófehérre púderezett arcához használta a vörös szájfestéket – ez vált elit körökben divatos sminkké. Holtsápadt arcú, szájuk helyén festett vérvörös sebhelyet viselő, de kinézetükkel elégedett, trendi divathölgyek járkáltak akkoriban a londoni palotákban. Rövid ideig tartott csak a vörös tobzódás, aztán évszázadokat kell ugrani a történetben. Gyakorlatilag egészen a 19. század végéig a szájfestés a félvilági nők, a prostituáltak és a színészek-színésznők megbotránkoztató privilégiuma maradt Európa-szerte. De aztán a rúzs szép karriert futott be.

Megszabadította a nőket gyűlölt ruhadarabjuktól, a fűzőtől. Helyette melltartót adott rájuk és kitalálta a bukjel szoknyát, amelynek alja annyira összeszűkült, hogy, csak elegánsan tipegni (vagy elesni) lehetett benne. „Kiszabadítottam a kebleket és leláncoltam a lábakat” - mondta.

Karrierje a mesés felemelkedés története: egy szegény kelmekereskedő fiaként született 1879-ben. Tizenévesen egy esernyőkészítőnél inaskodott, a szabás után maradt hulladék selyemdarabokból húgai babáinak készített ruhákat. Hamar érdekelni kezdte a divat. Sok ötletét lerajzolta, és érdekes tervei közül egyet-egyet megvettek a nagyobb divatházak. Szabadúszó ruhatervező lett, majd asszisztens a Doucet divatcégnél.

Később 2 évre a híres Worth divatházhoz szegődött, de miután az ottani vevőkör túl extravagánsnak találta a kreációit, 1903-ban inkább megalapította saját szalonját. Feltűnően berendezett kirakatai előtt mindig sokan bámészkodtak.

1905-ben feleségül vett egy 19 éves vidéki lányt, Denise-t, aki a múzsája, öt gyermekének anyja és kreációi legfőbb viselője lett. Ő volt egyúttal az új, vékony, fiús nőideál egyik első megtestesítője, igazi trendszetter feleség. Az inspiráló házasság 23 évig tartott, végül viharos körülmények között váltak el 1928-ban.

Sztártervező

Paul Poiret volt az I. világháború előtti Párizs legdivatosabb ruhatervezője, aki főleg klasszikus és keleti stílusjegyeket használt. A divatkövető közönség éppen a keleti művészetek és az orosz balett iránt érdeklődött, ez inspirálta Poiret-t, hogy feltűnő, teátrális ruhákat tervezzen. Ragyogó lila, narancsszínű, kék és zöld estélyi ruhák, turbánok, háremnadrágok kerültek ki szalonjából. Az első olyan tervező volt, aki a nők egyéniségét vette figyelembe, amikor öltöztette őket.

Egy 1909-es Vogue interjúban elmondta, egyszer egy népszerű párizsi étteremben rápillantott a mellette lévő asztalnál ülő öt divatos nőre, s úgy érezte, mintha indigós másolatai lettek volna egymásnak: mindegyiken egyforma fűző és az éppen divatos egyforma frizura. „Mintha ugyanabból az öntőformából kerültek volna ki. Nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy ha esetleg összekeverednének, a férjeiknek biztosan megbocsátanánk, hogy összetévesztik egyiket a másikkal.” Véleménye szerint az igazán elegáns nő az, aki merész és kreatív, felfedezi a divatot, nem pedig követi. A groteszk látvány csak megerősítette abban, hogy a nőknek egyéniségként kellene öltözködniük.

Múlt századi marketinges

Poiret marketing szakemberként (bár ezt a kifejezést akkor még nem használták) sem volt kispályás. 1908-ban megbízta az addig ismeretlen illusztrátort, Paul Iribe-et, hogy összes az évi modelljéről készítsen rajzot. A könnyed, laza empire stílust felélesztő ruhák rajzait egy Les Robes de Paul Poiret című kiadványban jelentette meg. Ez volt a mai lookbook őse. Iribe híres lett, Poiret ruháit pedig egymással versengve rendelték a divathölgyek.

A következő évben Londonba vitte bemutatni legújabb kreációit, ez még nem lenne meglepő, a hely viszont igen. Margot Asquith, a brit miniszterelnök felesége meghívta, hogy otthonukban, a Downing Street 10-ben (!) rendezze a bemutatót. A legolcsóbb ruha ára 30 guinea volt (egy akkori cselédlány kb. kétévi fizetése).

A francia couture tervezők közül elsőként utazott Amerikába, végigjárta a New York-i áruházakat, üzleteket kötött, és nagy sikerű előadásokat is tartott a divatrajongóknak, az ottani újságok pedig egyszerűen csak a divat királyának nevezték.

Madonna tette népszerűvé vagány felsőruházati darabként, mai szexistennők titkos kelléke a hálószobában. Távoli rokonságban áll sokak kedvencével, az elasztikus, alakformáló fehérneművel. Évszázadokon át a női ruhatár - mai szemmel rémisztő - alapdarabja volt. Tulajdonképpen kínzóeszköznek is beillett volna. Igen, a fűzőről van szó.

Története olyan hosszú, hogy az ember elszédül, csakúgy, mint a szoros fűzőbe préselt nők. A 19. században, amikor a női derekak elérték a lehető legkisebb átmérőt, sok befűzött nő olyan volt, mint a mesebeli királykisasszony, akinek tudvalévőleg két ujjal át lehetett érni a derekát. Senki sem csodálkozott, hogy bármilyen izgalom hatására a hölgyek azonnal elaléltak. Nem mintha sokkal érzékenyebbek lettek volna, mint mi, csak éppen a felindulás fokozott levegővételt igényel, és nekik az már alapjáraton sem volt lehetséges. Így aztán elájultak.

Acélos csábítás

Mondhatnánk, hogy már a régi rómaiak is, de nem, ők még nem hordták. A kezdet ugyan homályba vész, ám a 16. század elején már biztosan viselték a velencei divathölgyek. Tudjuk, a női nem régen is bármit megtett a csábító alakformálásért, de elődeink nem testedzésben vagy fogyókúrában gondolkodtak. A legrégebbi fűzőket acéllemezekből és pántokból ügyeskedték össze, elsőre inkább lovagi páncélzat részének néznénk, mint a női öltözködés elemének.

A nők lelkesedtek érte, elterjedt egész Európában, és berendezkedett több évszázadra. Később a pántokat „kényelmes” falemezekre, elefántcsontra vagy halcsontra (bálna szila) cserélték, a borítás pedig vászonból vagy selyemből készült.

Fulladásig

A fűző a divat változásait is követte, hol kúp alakú volt, hol ékformájúra keskenyedett, néha magasra tört, máskor kicsire húzódott össze. Volt, amikor összeszorította és felnyomta a melleket, volt, amikor mell alatt végződött, tulajdonképpen tartva a támogatandókat, később mellkosarat is építettek bele. Egyszer ujja volt, máskor vállpántja, időnként egyik sem. Egy fontos szempont nem változott az évszázadok során: mindig úgy alkották meg, hogy a női derekat képes legyen fulladásig összeszorítani.

A fűző elöl zárt volt, hátul helyezkedett el rajta a nyílás a zsinórzattal, felvételéhez tehát segítség kellett - precizitás a zsinórok befűzéséhez, és nyers izomerő az erőteljes összehúzáshoz. Ez a szobalány vagy – mondjuk – a férj feladata volt.

Így mentek a dolgok az 1840-es évekig, amikor végre felbukkant az elöl nyitott, kapcsos fűző, amit már önállóan is felölthetett az öntudatos dáma. Persze csak akkor, ha nem ragaszkodott a tökéletes darázsderékhoz, mert azt csak a hihetetlenül szorosra húzott, zsinóros fűzővel lehetett elérni. (A jobbra látható 1899-es hiteles és brutális ábrázolástól konkrétan rosszul vagyok.)