Madonna tette népszerűvé vagány felsőruházati darabként, mai szexistennők titkos kelléke a hálószobában. Távoli rokonságban áll sokak kedvencével, az elasztikus, alakformáló fehérneművel. Évszázadokon át a női ruhatár - mai szemmel rémisztő - alapdarabja volt. Tulajdonképpen kínzóeszköznek is beillett volna. Igen, a fűzőről van szó.

Története olyan hosszú, hogy az ember elszédül, csakúgy, mint a szoros fűzőbe préselt nők. A 19. században, amikor a női derekak elérték a lehető legkisebb átmérőt, sok befűzött nő olyan volt, mint a mesebeli királykisasszony, akinek tudvalévőleg két ujjal át lehetett érni a derekát. Senki sem csodálkozott, hogy bármilyen izgalom hatására a hölgyek azonnal elaléltak. Nem mintha sokkal érzékenyebbek lettek volna, mint mi, csak éppen a felindulás fokozott levegővételt igényel, és nekik az már alapjáraton sem volt lehetséges. Így aztán elájultak.

Acélos csábítás

Mondhatnánk, hogy már a régi rómaiak is, de nem, ők még nem hordták. A kezdet ugyan homályba vész, ám a 16. század elején már biztosan viselték a velencei divathölgyek. Tudjuk, a női nem régen is bármit megtett a csábító alakformálásért, de elődeink nem testedzésben vagy fogyókúrában gondolkodtak. A legrégebbi fűzőket acéllemezekből és pántokból ügyeskedték össze, elsőre inkább lovagi páncélzat részének néznénk, mint a női öltözködés elemének.

A nők lelkesedtek érte, elterjedt egész Európában, és berendezkedett több évszázadra. Később a pántokat „kényelmes” falemezekre, elefántcsontra vagy halcsontra (bálna szila) cserélték, a borítás pedig vászonból vagy selyemből készült.

Fulladásig

A fűző a divat változásait is követte, hol kúp alakú volt, hol ékformájúra keskenyedett, néha magasra tört, máskor kicsire húzódott össze. Volt, amikor összeszorította és felnyomta a melleket, volt, amikor mell alatt végződött, tulajdonképpen tartva a támogatandókat, később mellkosarat is építettek bele. Egyszer ujja volt, máskor vállpántja, időnként egyik sem. Egy fontos szempont nem változott az évszázadok során: mindig úgy alkották meg, hogy a női derekat képes legyen fulladásig összeszorítani.

A fűző elöl zárt volt, hátul helyezkedett el rajta a nyílás a zsinórzattal, felvételéhez tehát segítség kellett - precizitás a zsinórok befűzéséhez, és nyers izomerő az erőteljes összehúzáshoz. Ez a szobalány vagy – mondjuk – a férj feladata volt.

Így mentek a dolgok az 1840-es évekig, amikor végre felbukkant az elöl nyitott, kapcsos fűző, amit már önállóan is felölthetett az öntudatos dáma. Persze csak akkor, ha nem ragaszkodott a tökéletes darázsderékhoz, mert azt csak a hihetetlenül szorosra húzott, zsinóros fűzővel lehetett elérni. (A jobbra látható 1899-es hiteles és brutális ábrázolástól konkrétan rosszul vagyok.)

Tetszhalott

Voltak rövid időszakok a fűző pályafutása alatt, amikor úgy tűnt, a divat véget vet karrierjének, de csak tetszhalottként pihent egy darabig.

A francia forradalom alatt például szünetelt az arisztokratikus kínzóeszköz használata. Az empire stílus idején pedig olyan leheletvékony, egyenes szabású ruhákat hordtak a nők, amelyeknek a mell alatt volt a derékvonala (ha nevezhetjük így egyáltalán, bár ez a szabászati szakkifejezés). Ekkor nem kellett a karcsúsítás, a keblek helyének problémáját pedig egy mell alá simuló széles szalaggal oldották meg. De a fűző két évtized múlva kacagva visszatért.

Homokóra és S vonal

A híres homokóra alakú ruha divatja – sokcsipkés, puffos ujjú felső, sokcsipkés, fodros abroncsszoknyás alsó, és a kettő között kontrasztként a valószínűtlenül karcsú derék - a fűzőkészítők aranykorát hozta el a 19. század második felétől.

A 20. század elejére az S vonal lett a nyerő, itt a fűző hastájon egyenes volt, hátul viszont elképesztő ívet kapott, mérhetetlenül kiemelve a feneket (bár itt a farnövelő párnácska, a turnűr is besegített).

Kötelező készlet

Rendes társaságbeli hölgy tíz fűzőnél kevesebbel nem érhette be, de a divathölgyek persze nem álltak meg ennyinél. Lássuk az alaplistát.

• Reggeli fűző: kicsi, általában batisztból, kevés halcsonttal merevítve.
• Napközben használatos fűző: legalább három darab, különböző színű (fekete, világoskék, rózsaszín), szaténból készült. Nyáron lightos megoldás volt a nyersselyem és a batiszt.
• Estélyi fűző: a ruha színének és anyagának megfelelő – ezt lehetett a legszorosabbra fűzni. (Nagy alkalmakkor meg kellett mutatni azt a darázsderekat.)
• Éjszakai fűző: többnyire szarvasbőrből készült, nem volt benne halcsont.
• Fűző utazáshoz: tágabb, mint a többi, szabályozható kapcsai voltak.
• Fűző lovagláshoz: erős nyersvászonból készült, az ágyék körül rugalmas gumirésszel, ami lehetővé tette a mozgást.
• Fűző tengeri fürdőzéshez (!): könnyű vászon, pánt nélkül.
• Fűző terhesség idejére: a többihez képest nagyon bő, kevés pánt volt benne, könnyen engedő gumiszalagokkal merevítették.

Csak semmi lekezelés!

Mielőtt valaki önelégülten mosolyogni kezdene a régi idők bolondériáin, mondván, hogy a mi felvilágosult, sportos világunkban ilyesmit senki nem viselne, felhívom a figyelmet az alakformáló fehérneműre.

Igaz, hogy nem hordunk vasfűzőt, de az elasztikus, kellemes anyagú, magas szabású has- és csípőszorítóról, alakformáló bugyiról már mindenki hallott, ugye? Esetleg vett is ilyet. Némelyik darab kísértetiesen hasonlít a borzadállyal nézett régi fűzőre, csak korszerűbb az anyaga, és másképp nevezzük. Ne sajnáljuk hát le a régi korok nőit.

Az esetleges férfi olvasók se somolyogjanak annyira, mert régen bizony az urak is hordtak fűzőt, ha a karcsúsított kabát volt divatban, és később egyes filmszínészek sem vetették meg az ilyesmit. Rengeteg, kifejezetten férfiaknak szóló régi fűzőhirdetés tanúskodik erről. Ja, és férfiaknak is készül ma alakformáló fehérnemű (lásd balra a fotóbizonyítékot). Talán, mert van piaca.