Franciaországban Eugénia császárnéval együtt diktálta a trendet, Bécsben a társasági élet középpontjában állt. Divatklubot hozott létre, zeneszerzőket pártolt, és egyszer még párbajozott is.

Pauline apja a híres Sándor Móric gróf, az ördöglovas. A nyaktörő lovas mutatványairól ismert, temperamentumos gróf mindenki meglepetésére vette feleségül a csendes, visszafogott és szép Leontine Metternich grófnőt, akivel aztán boldog házasságban élt. Lányuk 1836-ban Bécsben született. A boldog nagyapa a nem kevésbé híres Metternich kancellár volt. Aki később Pauline apósa is lett.

A zabolátlan természetű, erős hangú Sándor gróf nagyon szerette kislányát, de ez nem akadályozta meg abban, hogy bátorság- és erőpróbáknak vesse alá, ezért a kis Pauline meglehetősen tartott apjától, akit persze csodált is elképesztő lovas tudománya miatt.

Amúgy előkelő neveltetésben részesült, majd húszéves korában szülei édesanyja féltestvéréhez, Richard Clemens Metternich von Winneburghoz adták őt férjhez. Így aztán a nagybátyja lett a férje, nagyapja pedig az apósa. Bizarr arisztokrata megoldás. És bár a férje meglehetősen sok időt töltött testközelben színésznőkkel és operai művésznőkkel, a házasság működött. 39 évig, a férfi haláláig tartott, három lányuk született.

Láthatjuk, már Pauline életrajzi adatai sem szokványosak, de élete sem volt az. Férje először Drezdában, majd Franciaországban lett osztrák követ. 12 évet töltött a pár III. Napóleon Párizsában. Elmondhatjuk, hogy Pauline teljesen beilleszkedett: az elegáns Eugénia császárné bizalmasa és barátnője, a párizsi előkelő társaság lelke lett. Szalonjában mindenki megfordult, aki számított. Népszerűségét mutatja, hogy Edgar Degas is megfestette őt (egy fénykép alapján).

Az ókori Rómában a nők mindig is gondosan ügyeltek a hajukra, de a császárkorban volt egy időszak, amikor elképesztő, csigákba rendezett, magas frizurákat viseltek – főként a gazdag hölgyek.

Az előkelő római hölgyek körében az időszámításunk szerinti első században tombolt a felturbózott, fonatokból és hajcsigákból alkotott frizura. Elkészítéséhez elengedhetetlen kellék volt a calamistrum, vagyis hajsütővas (amelyet persze már a régi egyiptomiak és görögök is ismertek). Mai tapasztalatból is tudhatjuk, hogy gyakori használata erősen rongálja és elvékonyítja a hajat, de ez nem rettentette el az ókori trendkövető nőket (sem).

A korábbi idők római női főként egyszerű kontyba fogták a hajukat, a művet szalagokkal, pántokkal rögzítették, és csak a homlok környéki fürtöket fonták-göndörítették. A flaviusi és traianusi korszak gazdag női azonban nem elégedtek meg az ilyen szerény hajdíszítéssel. A konttyal nem volt bajuk, de homlokuk fölött egész hajcsiga építményt viseltek. Hajuk hátsó részét tehát hajszalaggal művészi csomóba fogta össze a rabszolga szakember, a fejtetőn pedig szinte semmi nem szabott határt az égbe törő göndörített díszítésnek.

A 20. század elejéig büszkén hordták az úriemberek. Ma bűvészek nyulat varázsolnak elő belőle, és mondjuk az ascoti derbin mutatkozik benne a brit arisztokrácia, de ennél nem sokkal több a cilinder szerepe.

A henger alakú, magas, lapos tetejű, karimás keménykalap eredetéről nincs megegyezés a történészek között. Van, aki a 15. századi spanyol férfikalaptól eredezteti. Van, aki szerint kínai (kantoni) eredetű, és 1775-ben került Franciaországba, és van, aki amellett kardoskodik, hogy Firenzében találták ki 1760-ban. Akárhonnan is ered, ez a forma a 18. század végén kezdett divatba jönni Európában.

Körülbelül 20 év alatt annyira elterjedt, hogy olcsóbb változatait alsóbb osztálybeliek is viselték, de az arisztokrácia körében egyértelműen a drága hódbőrből készült volt a trendi, mivel a hód szőre szép fényes és vízhatlan. Tehát feltűnő volt, sokba is került, és be sem ázott – komoly státusz szimbólum. A legismertebb korabeli angol férfi divatikon, George „Beau” Brummell is pártfogásába vette az új módit, ez megszilárdította az új fazonú kalap helyzetét.

A trend terjedésével a hódpopuláció mindenütt vészesen csökkent. Tényleg. A maradék hódokat az mentette meg, hogy a 19. század első felében a divatférfiak lassanként áttértek a fényes selyemborítású kürtőkalapra.

A forma fölül szélesedő lett, a magasság pedig 1830-ra elérte a 25-27 centit (a karima nem számít bele). Elsőre nem tűnik túl extrémnek, de ezt a kalapot nem húzták be a homlokukba, hanem a fejtetőre ültetve viselték, így már elképzelhetjük, hogy tekintélyes méret volt ez.

A modern melltartó a 20. század elejétől boldogítja a nőket, addig csak néha felbukkanó, de nem túl ismert alsóneműnek számított. Volt, amikor nem tartotta a támogatandó testrészt, sokkal inkább leszorította, volt, amikor szinte átdöfte a ruhát, annyira csúcsos volt. És volt idő, amikor szemétre vetették, de túlélte.

A melltartó nyomaira az egészen régi időktől rábukkanhatunk, különböző formákban lappangó ruhadarab volt sok évszázadon át. Fennmaradt ókori mozaik ábrázolásokon látszik például, hogy a római hölgyek a mai pánt nélküli szalagmelltartóra emlékeztető strophium nevű mellszalagot viseltek sporthoz, játékhoz.

Itt-ott homályos utalások találhatók egyes középkori egyházi forrásokban is, de egyáltalán nem volt általánosan használatos alsónemű, az biztos.

Az egyház határozottan ellenezte, mint minden ördögi kísértést (ami persze nem jelenti, hogy egyes nők nem hordtak valamilyen melltartófélét). Nem a mellek hangsúlyozása, alátámasztása számított erkölcsösnek, hanem a leszorításuk, eltüntetésük, hogy megkíméljék szegény férfiakat az esetleg feltámadó bűnös vágytól. Nemrégiben viszont jó állapotban fennmaradt középkori ruhadarabokat, köztük két, a maiakra emlékeztető, vászon melltartóféleség maradványait találták az ausztriai Lengberg várában egy rekonstrukció során. Vélhetően 15. századiak. Tehát tárgyi bizonyíték is akad.

A kezdetleges melltartófélék igencsak zárójeles megjelenése mellett a fűző egészen a 19. század második feléig tartotta fogságban a női melleket, néha le-, néha felnyomva, de mindig összeszorítva. 1889-ben egy francia fűzőkészítő, Herminie Cadolle Bien-être (jóllét) néven kétrészes alsóneműt alkotott: egy rövidebb fűzőt a derékra-csípőre és egy pántos „melltámasztékot” felülre. Olyan volt az egész, mint valami abszurd, viktoriánus fürdőruha, de a felső rész már határozottan a mai melltartót idézi, a két mellnek külön helyet biztosítva. Igen lassan terjedt, főleg terápiás céllal ajánlották azoknak, akiket végképp elnyomorított a teljes fűző.

Az amerikai Vogue magazin nevezte a fel-feltűnő új fehérneműt először melltartónak  1907-ben. 1911-ben már az Oxford English Dictionary is felvette szókészletébe a brassière kifejezést.