A kislányok kedvelt játéka a babaház, gyártanak is rengeteg fajtát. Régen kézzel készült, és nagyon drága volt. Európában a 17. században kezdett divatba jönni, de akkoriban nem játékszernek szánták. Gazdag felnőtt nők birtokolták a gyönyörű darabokat, trendi státusz szimbólumnak és/vagy taneszköznek számítottak.
Miniatürizált helyiségeket és tevékenykedő figurákat (pékség, hentes, kert stb.) több ókori egyiptomi sírban is találtak, de akkoriban vélhetően a túlvilági életet segítő modellek, kultikus tárgyak voltak ezek. Ázsiában sem volt ismeretlen az ilyesfajta kicsinyítés, de Európában a 17. századig csak elvétve fordult elő, itt ugyanis az egyház nem pártolta a földi javak eltemetését a halottakkal, pogány szokásnak tartották, a túlvilági életet is másképp képzelték el. Hosszú ideig leginkább csak a Jézus születését bemutató, betlehemi jászolos jelenetet alkották meg apró változatban (elöl nyitott helyiség + figurák + „berendezés”), ez nem ellenkezett a hittel.
A 17. századi Németországban azonban gazdag nemesi családoknál egyszer csak megjelentek a kifinomultan megmunkált miniatűr házak, amelyek nyitottak vagy nyithatóak voltak, és a bennük lévő apró tárgyak valós otthonok berendezését képezték le. Ezek a különleges építmények igazi látnivalót nyújtottak. Lehetett velük dicsekedni a látogatóknak.
A babaház egyértelműen a nők fennhatósága alá tartozott, nekik kedveskedett vele a férj, ők gyűjtöttek-csináltattak bele egyre több tárgyat. A család kislányai számára nem játék, hanem szemléltető eszköz volt: ezen mutatta meg a mamájuk, hogyan kell háztartást vezetni, milyen a csinos lakberendezés, milyen eszközök nélkülözhetetlenek egy „rendes” házban. A taneszközhöz hozzányúlni szigorúan csak szülői engedéllyel volt szabad. (Nem a gyereket féltették, hanem a drága babaházat.)
Gyűrű, gyűszű, írótoll vagy bicska. Mi lehetett bennük a közös? Ezek az egyszerű tárgyak sokszor újdonságot – mikrofotót rejtettek. Volt közöttük szuvenír városkép, vallásos tárgyú vagy marketing célokat szolgáló fénykép, és persze erotikus (korabeli fogalmak szerint pornó) is. Stanhope lencse néven divat lett a dologból.
A fényképkészítés feltalálása után pár évtizeddel az újítók elkezdtek kísérletezni igen aprócska, mikrofotók előállításával is. Bizonyos John Benjamin Dancernek sikerült is, 1839-ben 3 négyzetmilliméter(!) nagyságú fotót készített, amit azonban szabad szemmel nem, csak mikroszkóppal lehetett látni sajnos. Azért sajnos, mert egy normál mikroszkóp akkoriban meglehetősen drága kütyünek számított. Dancer képei sokaknak tetszettek, csak éppen kevés helyre jutottak el, mivel nehezen lehetett megnézni őket.
Egy másik újító, a francia René Dagron 1857-ben megoldotta a problémát. Összekombinálta a Lord Stanhope által 50 évvel korábban kitalált egyszerű, hengeres mikroszkópot a mikrofotóval. Előbbit lekicsinyítette és lencsefelületeit átalakította (a lencsecsiszolás rejtelmeiben most nem merülünk el), utóbbit pedig felragasztotta az immár aprócska – alig 1 cm hosszú – mikroszkópféle egyik végére. Ez a művelet sem lehetett egyszerű, mert a fotó mérete tűhegynyi volt. A szemhez emelve az eszközt, láthatóvá vált a pirinyó kép. Stanhope lencsének nevezte el és szabadalmaztatta is a kis „nézőkét”, amely háromszázszoros nagyításban mutatta a fotót.
A stanhope-ot, mert pillanatok alatt köznév lett a találmány nevéből, bármilyen tárgyba be lehetett építeni. Ezt is a kitűnő üzleti érzékkel rendelkező Dagron ötlötte ki, és üzemet alapított a nagybani gyártásra. Nem is hiába, mert hamar divatos lett a különböző használati tárgyakba rejtett titkos mikrofotó birtoklása, nézegetése, és évtizedekig trendi is maradt.
Hogyan zajlott ez a tevékenység a nekünk természetes mosógép (a nők legjobb barátja) nélkül? Mostak egyáltalán? Hol? Mivel? És mit csináltak a foltokkal? 
Tudjuk, hogy a középkori Londonban (és más városokban is) az asszonyok főként közösségi mosóházban mostak. Itt némi pénzért lehetett melegített vízhez jutni, és rendelkezésre álltak dézsák is. Ez teljesen női terep volt, tevékenység közben a hírek kicserélésével, vagyis némi pletykával lazíthatták a kőkemény(!) fizikai munkát. És nekik könnyebb volt, mint a falusi nőknek, mert vidéken nem volt közösségi mosóház. Mivel általában a férfiak foglalták írásba az őket körülvevő dolgokat, és ők ugye nem vettek részt a mosásban, elég kevés adat maradt fenn, ami eligazíthatna bennünket a középkori szokásokat illetően. De azért van ilyen.
Megmaradt például egy útmutató, a Le Ménagier de Paris (magyarul párizsi lakosnak vagy párizsi gazdának lehetne fordítani az ófrancia kifejezést), amely 1393 körül született. Egy idősödő lovag írta ifjú (több mint 20 évvel fiatalabb) feleségének, azzal a céllal, hogy praktikus tanácsokkal lássa el: az első fejezetekben a rangos asszonyok társadalmi és vallási kötelezettségeiről ír, a második részben a háztartás vezetéséhez ad részletes instrukciókat. Itt szó esik a mosásról is. (Megjegyzem, külön konyhai blokk is van benne, receptekkel, menüsorral.) És persze egyéb kéziratokban is találhatók információmorzsák.
Ma már azt sem igen tudjuk mire való ez a fura, kampós végű valami, de régen trendi kellék volt. A viktoriánus időszak sokgombos világában nélkülözhetetlen tárgy lett. És volt külön ruha-, kesztyű- valamint gallérgomboló is.
A viktoriánus kor vonzódott az innováció minden formájához, ezért akkoriban ezerféle apró kütyüt terveztek az élet megkönnyítésére és a kifinomultság jelzésére (bár, ha meggondoljuk, ez ma is pont így van). Ilyen gadget volt a cipőgomboló is, ami mindennapos háztartási kellék lett.
A cipőgomboló akkor terjedt el lavinaszerűen Európában, amikor az 1880-as években a magas szárú, gombos női cipők jöttek divatba. A 19. század második felében a puha bőrcipőket váltották fel a merev bőrből készült, erős tartású darabok, amelyek ráadásul közvetlenül követték a láb vonalát, hogy kihangsúlyozzák a bokát (még a selyembrokátból készültek is szorosak voltak).
A gomblyukkészítéshez ekkor már gépet alkalmaztak, semmi akadálya sem volt hát, hogy sok apró gombbal záródjanak a divatos lábbelik, de ezeket kézzel kínszenvedés volt begombolni, így a gomboló hamar népszerű lett.