Igéző tekintetű démon és tehetséges színésznő, nagy formátumú hollywoodi sztár. Német nő, de náciellenes. Búgó hangú énekesnő, aki a fronton harcoló amerikai katonáknak koncertezett a II. világháború idején. A francia Becsületrendet is megkapta. Biszexuális és stílusikon. A legszebb lábúnak tartott nő és szex szimbólum. Ez mind Marlene Dietrich.
Németországban, Berlinben született 1901. decemberében, a Marie Magdalene Dietrich nevet kapta. (Később két keresztnevét összevonta, így lett Marlene.) Hegedűművésznek készült, érettségi után zenei főiskolára járt, de egy csuklósérülés véget vetett az álomnak. Viszont a szereplés továbbra is vonzotta.
Ezen az iskolai képen az alsó sorban jobbról a második.
A színpadot választotta. Eleinte csak a karban szerepelt, majd apróbb szerepeket kapott Max Reinhardt színházában, de nem tűnt ki. 1923-ban filmen is debütált, egy kicsike szerepben. Ebben az évben ismerte meg egy forgatáson Rudolph Sieber felvételvezetőt, akihez májusban már feleségül is ment. 1924-ben született lányuk, Maria, Dietrich egyetlen gyereke. (Nem lett odaadó anya, a karrierépítést és önmegvalósítást előtérbe helyezte.)
Marlene továbbra is fellépett színházban, és filmezett is, egyre nagyobb sikerrel. Az igazi áttörés Joseph von Sternberg amerikai-német koprodukcióban készült filmje, A kék angyal volt. A Hollywoodban élő Sternberg az első német hangos nagyjátékfilmet forgatta Berlinben, és a nagy német sztár, Emil Jannings mellé találta meg női főszereplőnek Marlenét. Lola Lola, a kabarétáncosnő szerepe nemzetközi sikert hozott, és hollywoodi szerződést a Paramount Pictures-től. A Paramount úgy remélte, a német színésznő méltó válasz lesz a Metro Goldwyn Mayer stúdió svéd felfedezettjére, Greta Garbóra.
Az is lett. Dietrich családostól Amerikába költözött. Összesen hét közös filmet készítettek Sternberggel, és a rendező Marlene imázsát is formálta közben: lenyűgöző jelmezekben, kifinomult világítással Marlene legelőnyösebb oldalát filmezte. Ragyogó és titokzatos femme fatale-t faragott belőle. Hozzá kell tenni, hogy a kortársak nyilatkozatai szerint a színésznő nem csak tehetséges és izgalmas volt, de áradt belőle a vonzerő is, így Sternbergnek nem volt nehéz dolga.
Dietrich sztár lett (ennek megfelelően komoly gázsikat harcolt ki magának). A továbbiakban olyan rendezőkkel dolgozott, mint Alfred Hitchcock, Ernst Lubitsch, Orson Welles és Billy Wilder.
A férfiak szemében igazi szex szimbólum volt. Úgy tartották, ő a legszebb lábú nő. Mai elvárások szerint is formás végtagjairól Marlene csak ennyit nyilatkozott egyszer: „Drágám, a lábaim nem annyira szépek, csak éppen tudom, mit kezdjek velük.” Ezeket a nevezetes lábakat egymillió dollárra – ami akkoriban óriási összeg volt (mondjuk ma sem kevés) – biztosította a londoni Lloyd’s biztosítótársaság.
Trendszetter is lett. Elegáns, extravagáns öltözködési stílusát sok nő utánozta. Nem volt addig szokás, hogy nők férfiviseletbe bújjanak. Még színpadon is inkább komikum forrása volt csak az ilyesmi. (Mondanom sem kell, az androgün viselet kifejezést nem is ismerték. Nem volt miért.) Dietrich viszont olyan természetességgel hordott egy frakkot, vagy nyakkendős férfiöltönyt, hogy senki sem nevetett rajta. Inkább utánozták. Tőle még a férfiak is elfogadták, hogy ilyesmit vesz fel, és nemcsak a filmekben, hanem hétköznap is (persze nem heti hét napon át). A nők pedig csodálták a szabályok felrúgásáért. Sokat tett a női nadrágdivat elterjesztéséért (Katharine Hepburnnel, és az általa utált Greta Garbóval együtt).
A férfias stílus mellett nem hanyagolta el a nőiest sem. Szerette a kifinomult luxust. Tökéletesen szabott kosztümjei, ruhái, ceruzaszoknyái, selyemblúzai, estélyi ruhái a női rajongókat ösztönözték, hogy minél elegánsabban öltözzenek.
Igencsak kedvelte a prémeket. (Szinte hallom az állatvédők felháborodott megjegyzéseit, de mit tegyünk, régen a valódi prém volt a nyerő. Megjegyzem, nem is volt az olyan régen: alig néhány éve tértek át a divattervezők tömegesen a műszőrmére. A friss divatkollekciókat jobban megvizsgálva pedig látszik, hogy a tervezők újra valódi prémeket csempésznek a kifutóra.) Marlene tehát valódi szőrmebundát, stólát, keppet, sapkát hordott elegáns-klasszikus megjelenését hangsúlyozandó.
Gyengéje volt a kalap. Szinte mindenhez felvett egy csinos fejfedőt, és meglepően sok fazon állt neki jól. Magabiztosan és könnyedén viselte őket – mint mindent.
Ne tévedjünk, nem egy öltöztetős baba volt, szakemberek is elismerték, hogy nagyon értett a divathoz! Christian Dior volt a kedvence.
Később, 1960-ban már így beszélt egy interjúban: „Az imázs miatt öltözködöm. Nem magamnak, nem a közönségnek, nem a divat miatt, nem a férfiaknak. A ruhák untatnak. Ha magamnak öltöznék, famert hordanék. Imádom a farmert.”
Nem véletlen, hogy stílusikonként a férfias és a nőies viseleteit is megemlítik mind a mai napig. Lévén biszexuális, valahogy mindkét nem jelen volt benne és az öltözködésében. Ezt nem is titkolta, és tőle ezt is elfogadták. Házassága egyébként hamar kihűlt, de sosem vált el. (Lányát tulajdonképpen a férj és annak barátnője nevelte fel.) Sok szerelme volt, férfiak és nők. Kapcsolatai egy idő után általában barátsággá szelídültek, erről tanúskodik kiterjedt levelezése.
A kapcsolati lista elég bőséges, szerepel benne Gary Cooper, Erich Maria Remarque, Jean Gabin (a képen vele látható), Mercedes de Costa, George Bernard Shaw, John Wayne, Joseph Kennedy (az elnök apja), hogy a főbbeket említsem. Komolytalan pletykalistákon sokkal több személyről írnak, de egy biszexuális sztárról akármit el tudtak képzelni (ez ma is így van). Az nyilvánvaló, hogy Marlene szerelmi téren is a maga útját járta, fittyet hányva a konvenciókra.
Dietrich sikerei a nácik figyelmét is felkeltették. 1936-ban Joseph Goebbels, Hitler propagandaminisztere hazahívta forgatni. Szabad kezet kapott volna a forgatókönyv és a partnerek kiválasztásában, valamint jelentős gázsit. A náci rezsimet utáló színésznő visszautasította az ajánlatot.
1939-ben amerikai állampolgár lett, a németről lemondott. Mindig nyíltan beszélt a hitleri ideológia iránti alapvető ellenszenvéről. Tenni is akart valamit. Alapítványt hozott létre a Németországból elmenekülők megsegítésére. Amikor az USA belépett a II. világháborúba, Dietrich az elsők között népszerűsítette turnéelőadásain a háborús kötvényeket. Amerikai és szövetséges katonáknak koncertezett a különböző frontokon vagy frontközeli helyeken (Algéria, Olaszország, Nagy Britannia, Franciaország). Az alsó képen egy sebesült katona gipszére ír éppen dedikációt.
Ebből az időszakból a Lili Marleen című dala a legismertebb. Eredetileg német szerzemény, de a német katonák mellett a szövetséges katonák körében is hihetetlen népszerűségre tett szert, így Marlene is énekelte az előadásain. Persze készült vele hangfelvétel (több nyelven is), ami tulajdonképpen a névjegyévé vált (a szintén nagyon ismert, későbbi Sag mir wo die Blumen sind mellett).
A háború után bátor kiállásáért megkapta a civileknek adható legmagasabb amerikai kitüntetést – Medal of Freedom –, és rövidesen a francia Becsületrenddel is kitüntették.
Bár megérdemelte volna azt is, Oscar-díjat sosem kapott, mindössze egyszer jelölték. Filmjeit nem sorolom el, sok volt, némelyik ma is izgalmas (pl. A vád tanúja). Az ötvenes évektől kevés filmet forgatott, inkább színpadra állt, és kabaré művész-énekesként járta a világot. 1975-ben ausztráliai turnéja alatt leesett a színpadról, combnyaktörést szenvedett, tolószékbe kényszerült – ezzel befejezte színpadi karrierjét (ekkor már 74 éves).
Meg kell említeni: miután túlesett egy rákbetegségen, alkoholista és gyógyszerfüggő lett, egyéb egészségügyi problémái pedig csak szaporodtak. Visszavonult párizsi lakásába, és csak igen kevés emberrel volt hajlandó személyesen érintkezni. Telefonon és levélben tartotta barátaival a kapcsolatot. Havi telefonszámlája meghaladta a 3000 dollárt.
1984-ben Maximilian Schell életrajzi filmet készített róla. A részvételbe beleegyezett, de nem engedte magát filmezni, csak a hangját vehették fel.
Megérte a berlini fal ledöntését, a kelet-német rendszer összeomlását, és Németország újraegyesítését (1990). Úgy rendelkezett, hogy szülővárosában, Berlinben temessék majd el, a testvérei mellé. Végül 1992-ben halt meg.
Nem mindennapi nő volt.