A Peter Carl Fabergé készítette, legendássá vált ékszertojásokat orosz cárok ajándékozták, de egyúttal divatot is teremtettek a gazdagok körében. A Romanovok számára pár évtized alatt 50 darab készült, műkincsként vagyonokat érnek, és többségük ma is megvan. Még népszerű filmek cselekményében – Octopussy, Ocean’s Twelve – is fontos szerepet játszott a leghíresebb Fabergé tojás.

A karácsonyi ünnep párja a húsvéti ünnepi ciklus, és bár most éppen az előbbi közeledik, a Fabergé tojások kapcsán mégis az utóbbit kell megemlítenem. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a gyönyörű tárgyaknak, így nem várok húsvétig, hogy írjak róluk. A Fabergé tojások ajándékozásának apropója az orosz ortodox húsvét volt. Az elsőt III. Sándor orosz cár adta feleségének, Marija Fjodorovna cárnénak (eredetileg dán hercegnő volt). Állítólag Sándor inspirációját az adta, hogy felesége még gyerekkorában odavolt egy szépséges ajándék tojásért, amit nagynénje kapott. Akár igaz ez, akár nem, a cárnak pontos elképzelése volt arról, hogy mit akar. Mielőtt megnéznénk közelebbről az első tojást, pár szó az ékszerész alkotóról.

Peter Carl Fabergé 1846-ban (170 éve) Szentpéterváron született egy balti német-dán ékszerész családba, de ősei francia hugenották voltak. Fiatal korában hosszú európai utazást tett, Németországban, Franciaországban és Angliában tökéletesítette szakmai tudását, majd visszatért szülővárosába, és ékszerész mesterként átvette az 1842-ben alapított családi cég irányítását.

A Fabergé műhelyben innentől könnyed, finom stílusú (luxus)ékszereket kezdtek készíteni. A cár figyelmét az ékszerész az 1882-es moszkvai pán-orosz kiállításon bemutatott egyik művével (egy i.e. 4. századi aranykarperec tökéletes másolata volt) keltette fel. Az uralkodó 1885-ben rendelte tőle az első ajándék tojást, majd hamarosan hivatalos cári ékszerésszé nevezte ki.

Az ételgyűjtők körében egyre trendibb dolog királyi esküvők tortaszeleteit megszerezni, méghozzá nem is kevés pénzért. Megenni ugyan többnyire nem ajánlott ezeket a maradványokat, de ez nem is cél. Birtokolni és dicsekedni vele annál inkább.

Megőrizni egy szeletet az esküvői tortából – ez egy 19. századból eredő babonás szokás angolszász helyeken. Úgy vélték szerencsét hozó dolog az esküvői emeletes torta felső szintjét, vagy abból egy szeletet eltenni a (remélhetőleg hamarosan bekövetkező) keresztelőre, és akkor elfogyasztani. Ma inkább az első házassági évfordulóra mentenek meg egy darabot az esküvői tortából a párok, általában mélyhűtve. Igen, de nem romlott meg a torta, hiszen régen nem állt rendelkezésre fagyasztó? Tényleg nem, de ez a speciális sütemény hagyományosan (aszalt) gyümölcsös-alkoholos kompozíció volt, amely sokáig elállt. A gyümölcs a termékenység szimbóluma volt, a bor vagy brandy pedig a tartósítást szolgálta.

A 18. század végétől az uralkodói menyegzőkön szokás lett több szintes tortát készíteni, egyrészt hogy mindenkinek jusson, és kis dobozokba csomagolva a szeleteket, ajándékba is lehessen belőle küldeni, másrészt mert ez csak növelte a királyi pompát. Nem annyira az ízlés diadala volt ez, mint inkább a részletgazdag luxusé. Ez a trend megmaradt mind a mai napig.

Most a brit uralkodói család esküvő tortái között nézelődünk, és persze nem a kóstolásra teszem a  hangsúlyt, mert van itt 1840-es, összeaszott relikvia is, de értékét mégis növeli, hogy maga Viktória királynő vagy újdonsült férje, Albert haraphatott volna bele a saját esküvőjén. Mivel egyikük sem tette, és azon frissiben egy gyűjtőhöz került a bedobozolt szelet, majd újabb gyűjtőkhöz, azóta sem kóstolta senki.

A kivágható, papírból készült öltöztető babák már a 18. század közepétől szórakoztatták a kifinomult (és gazdag) felnőtteket. Később a gyerekeké lett a terep. Bár, az 1950-es évek Elvis Presley öltöztető babájával szerintem nem elsősorban a kicsik játszottak, inkább a nagyobb lányok öltöztették szívesen.

Amióta ismert a papír, babákat is készítettek belőle például vallási rituálékhoz vagy ceremóniákhoz. Itt az ázsiai kultúrák sok százéves szokásaira kell gondolni (pl. Japán, Indonézia), erre most nem térek ki, az érdeklődőknek komoly irodalom áll rendelkezésére. Az öltöztető babák világába szeretnék bepillantani, és ezek persze jóval későbbiek.

Európában, főleg Franciaországban a 18. század közepe táján jöttek divatba. A nevük pantin volt, és testrészeiket össze lehetett fűzni, így karjuk-lábuk mozgatható volt. Az ilyen figura tulajdonképpen átmenet volt a papírbaba és a zsinóros bábu között. A korabeli gazdag hírességeket figurázták ki velük, és a felnőtt, elegáns társaság ezen igen jól szórakozott. Minden papírbabának egyedi, divatos ruhát festettek (természetesen gondos kézi munkával), de cserélhető toalettjük ekkor még nem volt.

Az öltöztetős papírfigurák a század végén lettek trendik. Először a nagy divatközpontokban, Londonban, Párizsban és Berlinben jelentek meg, kezdetben divathirdetésként, a trendek iránt érdeklődő tehetős hölgyek nagy örömére. Terjedésüket a litográfia (kőnyomat) feltalálása is segítette, mert evvel a síknyomtatási eljárással színes, részletgazdag rajzokat tudtak nagy példányszámban előállítani.

Innentől nem volt megállás, és rövidesen az aprócska kisasszonyok és úrfik is szemet vetettek az öltöztető babákra.

A népszerű könyvek karakterei, később a filmek, képregények szereplői, és igazi hírességek is megjelentek kivágós baba formában, a gyerekek pedig mindenütt rajongtak az új játékért.

Világunkban a magassarkú cipő a nőiesség (eléggé szexista és többnyire kényelmetlen) szimbóluma, pedig eredetileg a férfiak kezdték hordani. XIV. Lajos például a piros sarkakat kedvelte.

Eredetileg az ázsiai lovas népek körében terjedt el a magassarkú cipő/csizma viselése, mert a sarok megakadályozta, hogy lábuk csúszkáljon a kengyelben, amikor a nyeregből felemelkedve küzdenek/lőnek. Mivel a lovas harcosok férfiak voltak, a magas sarok viselése férfi privilégium volt. Arrafelé igen sokáig fenn is maradt ez a viselet. Itt egy üzbég lovascipőt mutatok az 1850-es évekből.

Európában a 16. század végén csodálkoztak rá a nemes urak, hogy mennyire férfias viselet ez. 1599-ben a félelmetes sereget és lenyűgöző győzelmeket magáénak tudható I. Abbász perzsa sah követeket küldött az orosz, német és spanyol udvarba. Történelmileg a küldetés nem volt annyira jelentős, így most csak a perzsa diplomata-harcosok cipőjére koncentrálunk. Magassarkú volt , amivel valóságos divatlázat okoztak. Egyre több arisztokrata európai férfi akart olyan macsó lenni, mint a perzsák, és ironikus módon a magas sarokban találták meg ennek nyitját.