Az ókori Rómában a nők mindig is gondosan ügyeltek a hajukra, de a császárkorban volt egy időszak, amikor elképesztő, csigákba rendezett, magas frizurákat viseltek – főként a gazdag hölgyek.

Az előkelő római hölgyek körében az időszámításunk szerinti első században tombolt a felturbózott, fonatokból és hajcsigákból alkotott frizura. Elkészítéséhez elengedhetetlen kellék volt a calamistrum, vagyis hajsütővas (amelyet persze már a régi egyiptomiak és görögök is ismertek). Mai tapasztalatból is tudhatjuk, hogy gyakori használata erősen rongálja és elvékonyítja a hajat, de ez nem rettentette el az ókori trendkövető nőket (sem).

A korábbi idők római női főként egyszerű kontyba fogták a hajukat, a művet szalagokkal, pántokkal rögzítették, és csak a homlok környéki fürtöket fonták-göndörítették. A flaviusi és traianusi korszak gazdag női azonban nem elégedtek meg az ilyen szerény hajdíszítéssel. A konttyal nem volt bajuk, de homlokuk fölött egész hajcsiga építményt viseltek. Hajuk hátsó részét tehát hajszalaggal művészi csomóba fogta össze a rabszolga szakember, a fejtetőn pedig szinte semmi nem szabott határt az égbe törő göndörített díszítésnek.

Az emberek széles körében népszerű trendek, szokások, divatok mindig is kísértésbe hozták a hatalom mohó birtokosait, hogy megadóztassák ezeket. Nemcsak ma, hanem a múltban is. A régi időkben nem lévén internet, de elterjedt parókahasználat annál inkább, utóbbit adóztatták meg. Tudunk még például kalapadóról, és – milyen érdekes – szappanadó is volt már. A logika nem változott: az állami bevételek gyors növelésére mindenki fizessen újra olyasmiért, amit egyszer már megvett.

Parókát már az ókori Egyiptomban, Rómában is hordtak (a rómaiak különösen a szőke germán póthajra gerjedtek), de ismerték az asszírok és a perzsák is. Aztán a középkori Európában az egyház enyhén szólva nem pártolta a viseletet, így nem is nagyon dívott a használata.

A 16. századtól kezdett újra terjedni, de igazából a 17. század végén XIV. Lajos francia uralkodó hozta divatba. Hiába, a Napkirály igazi trendteremtő volt. Korán gyérülni kezdett a haja, viszont nem akart kopasz királyként mutatkozni alattvalói előtt, hát bevezette a parókaviseletet. És persze őt utánozta mindenki.

Ez persze csak az egyik irányvonal. A másik a szifilisz, amelyet nem tudtak igazán gyógyítani a 16. században (a penicillinre még várni kellett közel 350 évet). A század végére Angliában például járványszintet ért el ez a nemi kór, amely többek között vaksággal, fekélyekkel és kopaszsággal bélyegezhette meg áldozatát. A kopaszságról ezért mindenki a szifiliszre asszociált, így a pórul jártak parókát szereztek be, hogy elfedjék a szégyenletes hajhiányt.

A paróka lassanként az egészség egyfajta jelképe lett, ami egyre növekvő árában is megmutatkozott. A 17. században a divatos férfi paróka (főleg ők viselték, a nők inkább hajpótlással, a hajhosszabbítás korabeli megfelelőjével pompázkodtak) hosszú és göndör volt. A 18. századra már mindkét nem viselte a népszerű divatcikket, többnyire óriási méretű, fehér hajfelhő formájában. Ez már a rizsporos paróka ideje.