A kivágható, papírból készült öltöztető babák már a 18. század közepétől szórakoztatták a kifinomult (és gazdag) felnőtteket. Később a gyerekeké lett a terep. Bár, az 1950-es évek Elvis Presley öltöztető babájával szerintem nem elsősorban a kicsik játszottak, inkább a nagyobb lányok öltöztették szívesen.

Amióta ismert a papír, babákat is készítettek belőle például vallási rituálékhoz vagy ceremóniákhoz. Itt az ázsiai kultúrák sok százéves szokásaira kell gondolni (pl. Japán, Indonézia), erre most nem térek ki, az érdeklődőknek komoly irodalom áll rendelkezésére. Az öltöztető babák világába szeretnék bepillantani, és ezek persze jóval későbbiek.

Európában, főleg Franciaországban a 18. század közepe táján jöttek divatba. A nevük pantin volt, és testrészeiket össze lehetett fűzni, így karjuk-lábuk mozgatható volt. Az ilyen figura tulajdonképpen átmenet volt a papírbaba és a zsinóros bábu között. A korabeli gazdag hírességeket figurázták ki velük, és a felnőtt, elegáns társaság ezen igen jól szórakozott. Minden papírbabának egyedi, divatos ruhát festettek (természetesen gondos kézi munkával), de cserélhető toalettjük ekkor még nem volt.

Az öltöztetős papírfigurák a század végén lettek trendik. Először a nagy divatközpontokban, Londonban, Párizsban és Berlinben jelentek meg, kezdetben divathirdetésként, a trendek iránt érdeklődő tehetős hölgyek nagy örömére. Terjedésüket a litográfia (kőnyomat) feltalálása is segítette, mert evvel a síknyomtatási eljárással színes, részletgazdag rajzokat tudtak nagy példányszámban előállítani.

Innentől nem volt megállás, és rövidesen az aprócska kisasszonyok és úrfik is szemet vetettek az öltöztető babákra.

A népszerű könyvek karakterei, később a filmek, képregények szereplői, és igazi hírességek is megjelentek kivágós baba formában, a gyerekek pedig mindenütt rajongtak az új játékért.

Egyértelműen igen. Eleinte csak igen egyszerű babáik voltak, de a 15. századtól már hivatásos játékkészítők látták el őket szebbnél szebb darabokkal.

Babákat szinte minden kultúra ismer, évezredekre visszamenően. A legkorábbi időkben mágikus, termékenységi és vallásos célt szolgáltak. Például az i.e. 2000 körüli egyiptomi sírokban talált, fából és agyagból készült apró emberfigurák nyilván nem játékbabák voltak, inkább a halottak túlvilági kísérői. De azért persze a gyerekeknek is voltak játékai.

Az ókori görög és római gyerekek is játszottak babával, de ezek általában nem maradtak fenn, mert anyaguk idővel szétmállott, elporlott. Ritka kivétel egy római rongybaba az 1-5. századból (ennél pontosabban nem állapítható meg a kora), amely szerencsére igen száraz helyen vészelte át az évszázadokat. Annyit állapítottak meg róla a tudósok, hogy vászonból készült, rongyokkal és papirusz darabkákkal tömték ki, de öltözéke nem maradt meg. Ma a British Museum kincsei közé tartozik.

A középkorban a kisfiúk katonás típusú játékszereket kaptak, míg a kislányok játékbaba dajkálásával készülhettek későbbi női feladataikra. A latin pupus/pupa szó újszülött gyereket jelent, ebből lett németül Puppe, franciául pedig poupée a baba neve.

A babák készítéséhez felhasznált leggyakoribb anyagok a rongy, a fa és az agyag, de használtak csontot, viaszt, ólmot, kukoricacsutkát vagy papírmasét is. Voltak ehető babák is – mézeskalácsból. Ez már előre vetíti, hogy ebben a posztban sajnos nem lesz sok kép, mert a sérülékeny anyagokból való babákat elemésztette az idő, főként leírásokból tudjuk, hogy milyenek voltak.