A női frizurát extrém magasságokba emelte a divat a 18. század második felében. Míg a férfiak parókát hordtak, a hölgyek inkább hihetetlen mennyiségű anyagot dolgoztattak bele a toronymagas, különleges hajkreációikba. A természetes megjelenés jegyében. A fodrászok aranykora volt ez.

A rokokó divathölgyek már ritkán hordtak teljes parókát, ezt a „mesterkélt” megoldást meghagyták a férfiaknak (akik szorgalmasan viselték is a hosszú, göndörített vendéghajat). A nők inkább csak a részleges hajpótlás hívei voltak, mert azt természetesebbnek (!) tartották. Nehéz ezt elhinni az égre törő óriásfrizurákat látva, de akkoriban ez volt a nézet.

Mielőtt elkezdték formázni a hajat, szinte mindig göndörítették, hullámosították, hogy textúrát adjanak neki. A frizura kialakítását fésűvel és hajsütő vassal végezték, és sok hajtűvel, pomádéval rögzítették. (A pomádé egyfajta hajformázáshoz való kenőcs, amely akkoriban állati zsiradékból, olívaolajból, viaszból vagy faggyúból készült, és illóolajjal illatosították.) A kencét aztán beporozták. Részben, hogy ne legyen egy merő ragacs a hajuk, részben, mert ez adott tartást a pomádénak.

Kezdhetném úgy, hogy már a régi rómaiak is, és igaz lenne (volt, amikor rövid frizurát viseltek az ókori divathölgyek). Most viszont az 1920-as években trenddé vált női rövidhaj őrület a téma, vagyis a bubifrizura.

A határozott körvonalúra vágott rövid – ez alatt a 20. század elején többnyire az állig vagy csak kicsit lejjebb érő hajat értették – frizura az 1920-as évek nagy újítása. Kifejezte a nők emancipációját, és mivel fiúsnak tekintették, bátor kirándulásnak számított az előtte csak férfiak számára fenntartott fodrászati irányzat területére. És persze sokkal kényelmesebb volt, mint a hosszú, derékig vagy térdig érő, bonyolult fodrászolást igénylő, addig egyedül nőiesnek tekintett hajviselet.

Az I. világháború nehézségei meggyorsították a női életmód, és ezáltal a divat átalakulását, ami a boldog békeidőkben mindig csak lassan változott egy keveset. A háború idején a férfiak hadba vonulásával sok nő munkába állt, és egyúttal levágatta a haját, hiszen nem volt ideje és módja a „nőies” frizurával bajlódni. De ekkor még nem lett belőle igazán divat, inkább csak praktikus kényszerűség volt.

A 20-as évekre viszont kikristályosodott, hogy a háború befejeztével a nők nem akarnak visszatérni a régi béklyók közé: sokan tovább dolgoztak (még sok gazdag nő is igyekezett hasznos tevékenységet folytatni), már nem akartak földet söprő ruhát, nem akartak fűzőt, és nem akartak órákig szárítandó, fésülendő hosszú hajat sem. A modern, független, önálló kis hölgy, a flapper frizurája lett a bubi. A férfiak a fejüket csóválták, siratták a hölgyek elvesztett nőiességét, aztán mégis megszokták az új módit.

Az ókori Rómában a nők mindig is gondosan ügyeltek a hajukra, de a császárkorban volt egy időszak, amikor elképesztő, csigákba rendezett, magas frizurákat viseltek – főként a gazdag hölgyek.

Az előkelő római hölgyek körében az időszámításunk szerinti első században tombolt a felturbózott, fonatokból és hajcsigákból alkotott frizura. Elkészítéséhez elengedhetetlen kellék volt a calamistrum, vagyis hajsütővas (amelyet persze már a régi egyiptomiak és görögök is ismertek). Mai tapasztalatból is tudhatjuk, hogy gyakori használata erősen rongálja és elvékonyítja a hajat, de ez nem rettentette el az ókori trendkövető nőket (sem).

A korábbi idők római női főként egyszerű kontyba fogták a hajukat, a művet szalagokkal, pántokkal rögzítették, és csak a homlok környéki fürtöket fonták-göndörítették. A flaviusi és traianusi korszak gazdag női azonban nem elégedtek meg az ilyen szerény hajdíszítéssel. A konttyal nem volt bajuk, de homlokuk fölött egész hajcsiga építményt viseltek. Hajuk hátsó részét tehát hajszalaggal művészi csomóba fogta össze a rabszolga szakember, a fejtetőn pedig szinte semmi nem szabott határt az égbe törő göndörített díszítésnek.