A kesztyű történetét nemcsak a szép anyagok, drága bőrök és gyönyörű hímzések jellemzik, hanem hasznos segédeszközök is. Ma már a létezésükről sem tudunk, de a 19. században a kesztyűgomboló és a kesztyűtágító mindennapi tárgy volt. Századokon át nagy keletje volt az illatosított kesztyűnek is.

Az 1500-as évektől kezdve egyre inkább divatosnak számítottak a textilkesztyűk. A selyem, a szatén, a bársony és a vászon volt a legnépszerűbb kesztyű alapanyag. Finom selyemszálból kötött kesztyűk is készültek. A szárakat ezüst vagy arany rojtokkal és bojtokkal díszítették, és gyönyörű, színes hímzés, gyöngyözés tette még divatosabbá a kézvédőt.

Speciális 16. századi divat volt az extra hosszú ujjú kesztyű. Olyan volt, mintha viselőjének elegánsan keskeny keze lenne, akkor is, ha igazából nem. Az ujjak csúcsait kitömték, úgy bújtak bele a trendi kesztyűbe. I. Erzsébet angol királynő nagy kedvelője volt ennek a fajtának, jelentős kesztyű gyűjteménnyel rendelkezett.

A tekintélyes egyházi személyek is drága, pompázatos kesztyűket viseltek általában. Feltételezhető, hogy ennek a gyönyörű, selyemszálból kötött, hímzett párnak például a nagy hatalmú francia politikus, Richelieu bíboros volt a tulajdonosa.

A 20. század közepétől divatos kiegészítőnek számít (egyáltalán nem csak a dívák vagy rock sztárok körében), de kialakulása során nem volt ez mindig így. Például, amikor a fényérzékeny vérbajosok viselték, nem igazán volt népszerű.

Az eszkimók már réges-rég (évezredekben mérhető) kitalálták, hogyan védekezzenek a havon visszaverődő, szikrázó napfény okozta hóvakság ellen. Az ő ősnapszemüvegük szarvasagancsból vagy bálnaszilából készült és üveg persze nem volt benne. A látást két keskeny rés biztosította a különben teljesen zárt szemvédőn.

A római író, idősebb Plinius (i.sz. 23-79) leírása szerint a cirkuszi viadalokat igencsak kedvelő (amúgy szörnyeteg) Néró császár gondosan szemüvegszerűre csiszolt, smaragd ékköveken keresztül követte nyomon az eseményeket az éles napfényben. Bár Plinius nagyra becsült ókori forrás, közlései azért nem minden esetben számítanak sziklaszilárd ténynek. Még ha valóban szép zöld smaragdokkal védte is szemét Néró a nap ellen, divat nem lett a dologból, az biztos.

Időben és térben távolabb, az ujgurok hazájában, Turfánban (Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartomány, Kína) egy ásatáson másfajta napvédőre bukkantak. Egy sírból gyönyörű, áttört bronz napszemüvegféle került elő, ennek korát nagyjából a 7-9. századra teszik. Tehát arrafelé is próbáltak védekezni az emberek az erős fény ellen.

Helena Rubinstein megmutatta a 20. századi nőknek, hogyan ápolják a bőrüket, és izgalmas luxuskozmetikumokat ajánlott nekik (persze nem ingyen). Elterjesztette a hidratáló arckrémet, neki köszönhetjük a vízálló szempillaspirált, a színezett púdert, a bőrtípusok megkülönböztetését, és az elsők között figyelmeztetett a túlzott napozás bőrkárosító veszélyeire. Egész életét a szépségiparnak szentelte, kevés szabadidejében pedig műgyűjtő és filantróp volt.

A szépségápolás virul, de felmerülő kérdés időnként még ma is, hogy a nők sminkeljenek-e, vagy elégedjenek meg adott kinézetükkel, mert hát ugye az a természetes (még akkor is, ha nem túl vonzó arcvonásokat, problémás bőrt osztott nekik a sors). Helena Rubinstein nem hitt a megváltoztathatatlanban, ő úgy vélte, a gondos bőrápolás és a smink csak növeli egy nő vonzerejét, és magabiztosságot ad neki. Nem valami vastag „vakolatrétegre” gondolt, hanem odafigyelésre és ésszerű korrekcióra, olyasmire, amit mindenki megtehet magáért. Így értette azt, hogy csúnya nő nincs, csak lusta. Az aprócska, mindössze 147 centi magas nő erre épített egy egész beauty birodalmat.

A csipke a 16. századtól a divatos öltözék (nagyon drága) része volt, és századokon át trendi elemként az is maradt. Néha szinte tetőtől talpig beborította a divatkövető előkelő nőket, de a férfiak is buzgón pompáztak benne. A finya szerint társaságban nem is lehetett megjelenni nélküle, mint gróf Teleki Józseftől megtudhatjuk.

A középkori csipkekészítés még megmaradt a kolostorok falai között, szorgalmas apácák munkájaként.  15. századból már maradtak is fenn egyszerűbb csipketöredékek, például a svédországi Riddarholmen templomában találtak ilyent (selyem- és fémfonalból készült), de ez még nem nagyon hasonlított a későbbi légies csipkékre.

A világi felhasználás nagyjából 1450 után kezdett lassanként terjedni Európában. Az áttört szerkezetű, szépséges mintákat alapvetően kétféle technikával készítették, mindkettő nagy ügyességet és rengeteg időt igényelt, következésképpen csipkéhez csak horror árakon lehetett hozzájutni. Ez persze felkeltette az uralkodók és előkelők figyelmét: amúgy is vagyonokat érő öltözékeiket leheletfinom csipkével turbózták fel, evvel is hangsúlyozva, mennyire gazdagok.

Rengetegféle csipke létezik (horgolt, kötött, csomózott stb.), de a két legfontosabb csipkefajta a varrott vagy tűcsipke és a vert csipke, más néven klöpli. Előbbit végtelen türelmű nők egy textilre rögzített minta alapján egyetlen varrótűvel és fehér len- vagy selyemfonallal készítették, a gomblyukvarrásra hasonlító öltésekkel (ha ez még ismerős valakinek egyáltalán), utóbbihoz viszont több eszköz kellett.

A vert csipke létrehozása ugyanis gyorsabb, de kevésbé egyszerű volt, mivel sok szálból készült. Fonalakkal felszerelt orsókészlet (ezek a fából vagy csontból formált verőpálcák) kellett hozzá, valamint egy henger, amire a mintát gombostűkkel felerősítették, és ezekre a tűcskékre hurkolták megfelelő módon a fonalakat a verőpálcákról. Az éppen nem használt szálakat félre lehetett húzni a verőpálcákkal együtt, így nem gabalyodtak össze az bonyolult mintákhoz szükséges fonalak. Ez fontos szempont, mert akár több tucat verőpálcát is használtak egy-egy csipke elkészítéséhez. Gyakran arany- és ezüstszálakkal díszített, komplikált mintákat alkottak. A kész szakaszokból a kis tűket kihúzkodták, és újra felhasználták a minta többi részénél.