Nevét nem igazán ismerjük, de munkáit igen: Marie Antoinette viselte a ruháit, számos fennmaradt portréján megcsodálhatjuk őket ma is. Mademoiselle Bertin volt az első személyi stylist (ráadásul királyi) és tervezőnő, akiből igazi sztár lett.

Ma minden sztárocskának lehet és van személyi stylistja, de a 18. században ez még nem volt divat. A francia Rose Bertin volt az első, híressé is vált, és ő nem állt meg a legmagasabb pozícióig, hiszen Marie Antoinette személyes divattanácsadója és tervezője lett.

1747-ben Abbeville-ben (textiliparáról ismert város volt) született, egyszerű családból származott. A divat érdekelte, és nem óhajtott tisztes szegénységben élni, így 16 éves korában Párizsba ment szerencsét próbálni. Egy kalaposnőhöz állt be tanulónak, ahol igen sikeresen tevékenykedett, mert egy idő után a tulajdonos bevette üzlettársnak.

25 éves korában már saját boltot nyitott, elegáns környéken, Grand Mogol néven. Itt már nemcsak kalapokat lehetett kapni, hanem gyönyörű ruhákat és kiegészítőket is. Olyan befolyásos divathölgyek vásároltak nála és támogatták törekvéseit, mint Conti hercegnő és Chartres hercegnője. Chartres hercege is erősen érdeklődni kezdett az ifjú divatárusnő iránt, bár ő korántsem öltözködési szempontból. Rose rövid úton visszautasította, így a herceg hoppon maradt.

Az 1920-30-as évek menő dizájnere, aki imádta a nőket. Egyúttal a sportdivat megteremtője, a kardigán elterjesztője, aki kényelmes, sportos, de elegáns ruhákba öltöztette a hölgyeket. Joy nevű parfümje ma is hódít.

Ma Coco Chanelt tekintjük a modern divatot megteremtő királynőnek, de kortársai némileg másképp vélekedtek. Elsa Schiaparellit zseniálisnak tartották (joggal), és Jean Patout igazi újítónak gondolták (joggal), Chanelt pedig jó szakemberként tartották számon (alig merem leírni: joggal). Viszont Chanel volt a legkitartóbb, versenytársai pedig meghaltak vagy visszavonultak. Most azonban Jean Patouról akarok írni, mert meggyőződésem, hogy sokat köszönhetnek neki a nők.

1887-ben született, gyerekkorát Normandiában töltötte, meglehetős jómódban: a családnak bőrgyára volt, és szőrmével is foglalkoztak. 23 éves korában Párizsba költözött, mert divattervező akart lenni.

Először egy kis szalont nyitott Maison Perry néven, majd 1914-ben saját nevén nagyobb divatházat alapított. Ez az év jót is, rosszat is hozott: teljes kollekcióját megvette egy amerikai forgalmazó, ami nagy szó volt, ám kitört az első világháború, így Patou a következő éveket katonaként a fronton töltötte, karrierje félbeszakadt. Miután visszatért a háborúból, újra kinyitotta szalonját.

Az 1920-as évek nőideálja fiatalos, fitt és egészséges kinézetű – ő az öntudatos, tevékeny, sportokkal is foglalkozó flapper. Patounak tetszettek az ilyen modern nők, (amúgy is nagy kedvelője volt a női nemnek, valamint a szerencsejátékoknak, de ez mellékszál), nekik tervezett hát kényelmes, praktikus, de mindig elegáns ruhákat.

Patou sportember volt (pl. kiválóan lovagolt), átérezte, milyen nehéz a nőknek, amikor nem sporthoz való öltözékben próbálnak mondjuk teniszezni, golfozni. Így aztán megteremtette a praktikus, divatos sportruházatot.

A középkorban hosszú ideig elegáns ruhadíszként aggattak magukra apró csörgőket, csengettyűket a német vidékek előkelői. Az udvari bolondok körében csak később lett trendi.

Szélcsengőket (tintinnabulum) és csörgőket már az ókorban is használtak vallási és babonás okokból, főként a gonosz szellemek elűzésére. Állatok nyakába is gyakran akasztottak ilyen hangkeltő eszközöket, így lehetett tudni merre jár az illető jószág. Ismerjük mi is, hogyan működik ez: tehénkolompot például biztosan mindenki látott már, de ez mellékszál.

A keleti országokban mindig is fontos szerepe volt a csörgőknek, csengettyűknek, de most inkább a középkori Európa felé veszem az irányt, német területeken ugyanis évszázadokon át népszerű divatkiegészítő lett. Nagyjából a 11. században bukkant fel, ekkor még uralkodói szimbólumként. Nem hordhatta akárki. A 12. századtól viszont lazultak a szokások, és a nemesek ruháin megjelentek az apró csörgők. Nem nehéz megérteni, elég vonzó lehetett a korabeli pompakedvelők számára, hogy a csilingelés már messziről jelezte, magas méltóság közeledik.

Korának divattrendjeit alapvetően befolyásolta, és neki köszönhette karrierje felívelését a legendás divattervező, Charles Frederic Worth, valamint a pompás utazóládák mestere, Louis Vuitton is.

A későbbi francia császárné 1826-ban spanyol nemes kisasszonyként született Granadában, és a meglehetősen hosszú Maria Eugenia Ignacia Augustina Palafox de Guzmán Portocarrero y Kirkpatrick, condesa de Teba nevet kapta.

A rendkívül intelligens lány Párizsban nevelkedett, a híres Sacré Cœur zárdában, ahol komoly műveltségre tett szert. Louis Napoléon herceggel egy bálon, 1849 áprilisában az Élysée-palotában találkozott először, amit a Második Köztársaság elnökének megválasztott herceg adott.

Négy évvel és egy államcsínnyel később az akkor már III. Napóleon császárként uralkodó Louis megkérte a vonzó Eugénia kezét, és az eljegyzés bejelentése után egy héttel(!), 1853. január 30-án össze is házasodtak. A történelmi családból származó szép spanyol grófnő császárné lett. A szerelmi házasságból egy kisfiú, Eugéne Louis született. Eugénia méltó társa volt a császárnak, aki (hosszabb távollétei idején) háromszor is megtette régensnek.

Politikai érdeklődése és intelligenciája egyáltalán nem zárta ki, hogy rajongjon a divatért. Ő lett a Második Császárság vezető divathölgye. Eleganciája és kellemes modora mindenkit meghódított, öltözködése a nők körében egyértelmű minta lett.