Románc, szexuális szenvedély, rajongás, a partner idealizálása: mindezt ismerték a régi emberek is, csak éppen nem a házasság tartozékaként. Többnyire nem a kölcsönös vonzalom miatt házasodtak. A királyi vőlegények pedig sokszor képviselő útján kötöttek frigyet.

Tudom, ingoványos talajra lépek a mostani poszttal, mert lehet, hogy egy régi sztárról vagy a középkori divatról sokan szívesen tudnak meg új dolgokat, de a házasságról mindenkinek saját, tuti elképzelése van. Legtöbben a szerelemmel kapcsolják össze, és megvan a véleményük azokról, akik például csak anyagi szempontok alapján kelnek egybe. Az úgynevezett „tradicionális házasság” szószólóinak nosztalgikus elképzelése a dologról többnyire a dédnagypapa és dédnagymama aranyozott keretű, mára kihalványult esküvői fotóján alapszik, és nem gondolnak bele, hogyan is volt ez valójában.

Pedig a házasság eredetileg egyáltalán nem a felek kölcsönös vonzalmáról szólt. Alig volt több, mint egyfajta üzletkötés – egyenlőtlen felek között. A szerelemről pedig sokáig úgy gondolták, hogy egyáltalán nem ok a házasságra, sőt: a szerelem (testi) vágy, ami úgyis szertefoszlik, a házasság viszont „komoly kötelék”. Ha két ember hivatalosan összeköti az életét, ma is felvetődnek anyagi, tulajdoni vagy adózási kérdések. Akkor is, ha van, aki finnyásan megpróbál nem tudomást venni ilyesmiről. Szerelemből házasodni, és a továbbiakban egy tündérmesében lubickolni ma trendi elképzelés, de a múltban egyáltalán nem ez volt az alapállás.

A kivágható, papírból készült öltöztető babák már a 18. század közepétől szórakoztatták a kifinomult (és gazdag) felnőtteket. Később a gyerekeké lett a terep. Bár, az 1950-es évek Elvis Presley öltöztető babájával szerintem nem elsősorban a kicsik játszottak, inkább a nagyobb lányok öltöztették szívesen.

Amióta ismert a papír, babákat is készítettek belőle például vallási rituálékhoz vagy ceremóniákhoz. Itt az ázsiai kultúrák sok százéves szokásaira kell gondolni (pl. Japán, Indonézia), erre most nem térek ki, az érdeklődőknek komoly irodalom áll rendelkezésére. Az öltöztető babák világába szeretnék bepillantani, és ezek persze jóval későbbiek.

Európában, főleg Franciaországban a 18. század közepe táján jöttek divatba. A nevük pantin volt, és testrészeiket össze lehetett fűzni, így karjuk-lábuk mozgatható volt. Az ilyen figura tulajdonképpen átmenet volt a papírbaba és a zsinóros bábu között. A korabeli gazdag hírességeket figurázták ki velük, és a felnőtt, elegáns társaság ezen igen jól szórakozott. Minden papírbabának egyedi, divatos ruhát festettek (természetesen gondos kézi munkával), de cserélhető toalettjük ekkor még nem volt.

Az öltöztetős papírfigurák a század végén lettek trendik. Először a nagy divatközpontokban, Londonban, Párizsban és Berlinben jelentek meg, kezdetben divathirdetésként, a trendek iránt érdeklődő tehetős hölgyek nagy örömére. Terjedésüket a litográfia (kőnyomat) feltalálása is segítette, mert evvel a síknyomtatási eljárással színes, részletgazdag rajzokat tudtak nagy példányszámban előállítani.

Innentől nem volt megállás, és rövidesen az aprócska kisasszonyok és úrfik is szemet vetettek az öltöztető babákra.

A népszerű könyvek karakterei, később a filmek, képregények szereplői, és igazi hírességek is megjelentek kivágós baba formában, a gyerekek pedig mindenütt rajongtak az új játékért.

Nevét nem igazán ismerjük, de munkáit igen: Marie Antoinette viselte a ruháit, számos fennmaradt portréján megcsodálhatjuk őket ma is. Mademoiselle Bertin volt az első személyi stylist (ráadásul királyi) és tervezőnő, akiből igazi sztár lett.

Ma minden sztárocskának lehet és van személyi stylistja, de a 18. században ez még nem volt divat. A francia Rose Bertin volt az első, híressé is vált, és ő nem állt meg a legmagasabb pozícióig, hiszen Marie Antoinette személyes divattanácsadója és tervezője lett.

1747-ben Abbeville-ben (textiliparáról ismert város volt) született, egyszerű családból származott. A divat érdekelte, és nem óhajtott tisztes szegénységben élni, így 16 éves korában Párizsba ment szerencsét próbálni. Egy kalaposnőhöz állt be tanulónak, ahol igen sikeresen tevékenykedett, mert egy idő után a tulajdonos bevette üzlettársnak.

25 éves korában már saját boltot nyitott, elegáns környéken, Grand Mogol néven. Itt már nemcsak kalapokat lehetett kapni, hanem gyönyörű ruhákat és kiegészítőket is. Olyan befolyásos divathölgyek vásároltak nála és támogatták törekvéseit, mint Conti hercegnő és Chartres hercegnője. Chartres hercege is erősen érdeklődni kezdett az ifjú divatárusnő iránt, bár ő korántsem öltözködési szempontból. Rose rövid úton visszautasította, így a herceg hoppon maradt.

A női frizurát extrém magasságokba emelte a divat a 18. század második felében. Míg a férfiak parókát hordtak, a hölgyek inkább hihetetlen mennyiségű anyagot dolgoztattak bele a toronymagas, különleges hajkreációikba. A természetes megjelenés jegyében. A fodrászok aranykora volt ez.

A rokokó divathölgyek már ritkán hordtak teljes parókát, ezt a „mesterkélt” megoldást meghagyták a férfiaknak (akik szorgalmasan viselték is a hosszú, göndörített vendéghajat). A nők inkább csak a részleges hajpótlás hívei voltak, mert azt természetesebbnek (!) tartották. Nehéz ezt elhinni az égre törő óriásfrizurákat látva, de akkoriban ez volt a nézet.

Mielőtt elkezdték formázni a hajat, szinte mindig göndörítették, hullámosították, hogy textúrát adjanak neki. A frizura kialakítását fésűvel és hajsütő vassal végezték, és sok hajtűvel, pomádéval rögzítették. (A pomádé egyfajta hajformázáshoz való kenőcs, amely akkoriban állati zsiradékból, olívaolajból, viaszból vagy faggyúból készült, és illóolajjal illatosították.) A kencét aztán beporozták. Részben, hogy ne legyen egy merő ragacs a hajuk, részben, mert ez adott tartást a pomádénak.