Ellentétben a különféle, csak Magyarországon világhírű művésznőkkel, Bánky Vilma a némafilmes korszak világszerte ismert ikonja lett. Az MGM filmstúdió nagyszabású marketing kampánnyal indította a színésznő amerikai karrierjét. Később ingatlanügynöknek és golfozónak sem volt rossz.

A némafilmek csillaga, a magyar Bánky Vilma, eléggé rövid, ámde igazi, világraszóló karriert csinált Amerikában. A bemutatott 24-ből mindössze 8 filmje maradt fenn épségben, ma alig tudják az emberek, ki is volt, de a hollywoodi Walk of Fame-en mégis kapott csillagot, mert ott úgy ítélték meg, hogy komolyan hozzájárult a film felemelkedéséhez.

Koncsics Vilma néven született Nagydorogon, egyszerű családban. Születési évként 1898 és 1903 közötti számok szerepelnek a különböző életrajzokban, de a legutóbbi kutatások szerint 1901 a hiteles. (Az eltérések főleg azért vannak, mert fiatalon kezdett játszani, és eleinte próbálta kicsit „öregíteni” magát, úgy vélte, akkor jobban elfogadják a szakmában.) Az egyszerűbben kiejthető Bánky nevet később vette fel külföldi karrierje miatt.

Az 1920-30-as évek menő dizájnere, aki imádta a nőket. Egyúttal a sportdivat megteremtője, a kardigán elterjesztője, aki kényelmes, sportos, de elegáns ruhákba öltöztette a hölgyeket. Joy nevű parfümje ma is hódít.

Ma Coco Chanelt tekintjük a modern divatot megteremtő királynőnek, de kortársai némileg másképp vélekedtek. Elsa Schiaparellit zseniálisnak tartották (joggal), és Jean Patout igazi újítónak gondolták (joggal), Chanelt pedig jó szakemberként tartották számon (alig merem leírni: joggal). Viszont Chanel volt a legkitartóbb, versenytársai pedig meghaltak vagy visszavonultak. Most azonban Jean Patouról akarok írni, mert meggyőződésem, hogy sokat köszönhetnek neki a nők.

1887-ben született, gyerekkorát Normandiában töltötte, meglehetős jómódban: a családnak bőrgyára volt, és szőrmével is foglalkoztak. 23 éves korában Párizsba költözött, mert divattervező akart lenni.

Először egy kis szalont nyitott Maison Perry néven, majd 1914-ben saját nevén nagyobb divatházat alapított. Ez az év jót is, rosszat is hozott: teljes kollekcióját megvette egy amerikai forgalmazó, ami nagy szó volt, ám kitört az első világháború, így Patou a következő éveket katonaként a fronton töltötte, karrierje félbeszakadt. Miután visszatért a háborúból, újra kinyitotta szalonját.

Az 1920-as évek nőideálja fiatalos, fitt és egészséges kinézetű – ő az öntudatos, tevékeny, sportokkal is foglalkozó flapper. Patounak tetszettek az ilyen modern nők, (amúgy is nagy kedvelője volt a női nemnek, valamint a szerencsejátékoknak, de ez mellékszál), nekik tervezett hát kényelmes, praktikus, de mindig elegáns ruhákat.

Patou sportember volt (pl. kiválóan lovagolt), átérezte, milyen nehéz a nőknek, amikor nem sporthoz való öltözékben próbálnak mondjuk teniszezni, golfozni. Így aztán megteremtette a praktikus, divatos sportruházatot.

Rövid filmes pályafutása alatt (31 évesen halt meg) neki köszönhetően új fogalommal ismerkedett meg a mozijáró közönség: a vásznon megjelent a latin szerető. A nők őrjöngve rajongtak érte, a férfiak utálták, de megpróbálták utánozni.

Az olasz születésű, nehéz családi helyzetű fiú 1913-ban került Amerikába, itt akarta megalapozni a jövőjét. Karrierje eleinte nem nevezhető nagy ívűnek: New York-ban bértáncosként nőket szórakoztatott egy kávéházban, tánconként 10 centért. Aztán a sármos, jó mozgású és csinos fiatalember egyre elegánsabb körökbe került.

Viszonyba bonyolódott egy komoly üzletember feleségével, és tanúskodott a nő mellett annak válóperében is. A bosszúszomjas férj elérte, hogy letartóztassák Valentinót, de máig sem tudni mi volt pontosan a vád, mert később ezt törölték a nyilvántartásból. A feleség a válás után lelőtte exférjét, hősünk pedig elmenekült New York-ból, nehogy a botrány újabb hullámába keveredjen.

Los Angelesben kötött ki, és baráti tanácsra a filmszínészettel próbálkozott, egyelőre kevés sikerrel, csak néhány – természetesen néma – B movie-ban jutott neki szerep. Valentinóról ekkor még nem gondolta senki, hogy később ellenállhatatlan latin szeretőként robban be a filmvilágba.

A civil életben sem. Beleszeretett ugyanis Jean Acker színésznőbe, meg is kérte a kezét, nem tudva, hogy leszbikus. Mivel Jean éppen egy meleg szerelmi háromszög kellemetlenségeivel küzdött, úgy vélte, karrierje és jó híre megőrzéséhez pont kapóra jön egy férfival kötött házasság, így igent mondott. Az esküvő után viszont kizárta újdonsült férjét a hotelszobájukból, és hát később sem lettek egymáséi. Valentino még hónapokig szerelmes levelekkel ostromolta, hiába. Külön költöztek, de nem váltak el.

Kezdhetném úgy, hogy már a régi rómaiak is, és igaz lenne (volt, amikor rövid frizurát viseltek az ókori divathölgyek). Most viszont az 1920-as években trenddé vált női rövidhaj őrület a téma, vagyis a bubifrizura.

A határozott körvonalúra vágott rövid – ez alatt a 20. század elején többnyire az állig vagy csak kicsit lejjebb érő hajat értették – frizura az 1920-as évek nagy újítása. Kifejezte a nők emancipációját, és mivel fiúsnak tekintették, bátor kirándulásnak számított az előtte csak férfiak számára fenntartott fodrászati irányzat területére. És persze sokkal kényelmesebb volt, mint a hosszú, derékig vagy térdig érő, bonyolult fodrászolást igénylő, addig egyedül nőiesnek tekintett hajviselet.

Az I. világháború nehézségei meggyorsították a női életmód, és ezáltal a divat átalakulását, ami a boldog békeidőkben mindig csak lassan változott egy keveset. A háború idején a férfiak hadba vonulásával sok nő munkába állt, és egyúttal levágatta a haját, hiszen nem volt ideje és módja a „nőies” frizurával bajlódni. De ekkor még nem lett belőle igazán divat, inkább csak praktikus kényszerűség volt.

A 20-as évekre viszont kikristályosodott, hogy a háború befejeztével a nők nem akarnak visszatérni a régi béklyók közé: sokan tovább dolgoztak (még sok gazdag nő is igyekezett hasznos tevékenységet folytatni), már nem akartak földet söprő ruhát, nem akartak fűzőt, és nem akartak órákig szárítandó, fésülendő hosszú hajat sem. A modern, független, önálló kis hölgy, a flapper frizurája lett a bubi. A férfiak a fejüket csóválták, siratták a hölgyek elvesztett nőiességét, aztán mégis megszokták az új módit.