A felfedezések kora annak is érdekes lehet, akit amúgy a történelem részletei kevésbé érdekelnek. Az viszont talán igen, hogyan ismertük meg azokat a helyeket, ahová ma simán elröppenhetünk egy repülőgéppel, de ez sokáig nem volt lehetséges. Sőt, az emberek ezek létezéséről sem tudtak. Új bookazine.

A világ kicsiny hely. Legalábbis régen az volt. Képzeljünk el egy térképet, ahol Európa határai részletesek és pontosak, ám Afrika és Ázsia pereme alig van felvázolva. Egyszerűen elvesztek a semmiben. És mi van Amerikával meg Ausztráliával és környékével? Felejtsük el.

A felfedezések kora mindent megváltoztatott. Az európaiak elindultak, hogy felfedezzék a földgolyót, amerre jártak, távoli civilizációkkal, gyönyörű épületekkel és a bőség gazdagságával találkoztak. Új földrészeket rajzoltak a térképeikre, és a zsákmányolt értékekkel töltötték meg a kincstáraikat.

Fordítás közben sok olyat tanultam, amit az iskolában nem említettek, de érdekes. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy forgassa örömmel ezt a bookazine-t. :) (Szerintem karácsonyi ajándéknak is szuper.)

Romantikus ünnep vagy nagyszabású kereskedelmi kaszálás? Mindenki eldöntheti. Egy biztos: kitartó trend. Régen főleg sok munkával készült, kidíszített képeslapokat küldtek a szerelmesek imádottjuknak. Sokszor névtelenül.

Van, aki minden évben alig várja, hogy február 14. legyen, és van, aki megvetően legyint a Valentin-napra. A viták már az elnevezésnél kezdődnek (Bálint vagy Valentin), a tartalomról nem is szólva. A hívek és az ellenzők érvei kifogyhatatlanok, de itt nem a jelen szokásokat akarom értékelni, inkább visszamennék a múltba, ott is a különleges képeslapok világába.

Az ünnep előzményeit a történészeknek sem sikerült még egyértelműen bizonyítani, erre én kísérletet sem teszek. Annyit lehet tudni, hogy köze van az ókori rómaiak február 15-én tartott Lupercalia ünnepéhez, amit tisztulási, termékenység előidéző szertartásnak tekintenek. A harmadik században aztán egy Valentinus nevű keresztény papot, Terni püspökét a római császár lefejeztette. Később viszont szentté avatták, és az 5. századtól ünnepnapja is lett. Egy legenda összefüggést teremtett kivégzésének napja (február 14.) és a Lupercalia ünnep között.

85 éve mutatták be a híres filmet, Drakula klasszikus megformálója pedig már 60 éve nincs köztünk, de hatása máig kitart. A filmes horror trend népszerűsége folyamatosan növekszik, ami Lugosi fővámpír tevékenysége nélkül valószínűleg nem így lenne.

Temesvártól nem messze, Lugoson született 1882-ben Blaskó Béla Ferenc Dezső, akit mi már Lugosi Béla néven ismerünk. 12 éves korában megelégelte a szervezett oktatásban való részvételt, otthagyta az iskolát, és elszökött otthonról is. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát, és hamarosan színházrajongó lett. Nyilván különböző utazó társulatok előadásait látta csak, de ez elég volt. A jó kiállású fiatalember színésznek állt, több társulatnál játszott.

1912-ben már felvette tagjai közé a Nemzeti Színház, mégpedig amorózó szerepkörbe. A Nemzetinek szüksége volt a vérfrissítésre, vonzó ifjakra: bizonyos szerepeket nevetséges lett volna a mégoly elismert, de már idősödő színészekre osztani.  (Ez a kedvenc képem róla, itt 30 éves, és a látvány alapján érthető, miért csapott le rá a Nemzeti... Forrás: Fortepan, adományozó: Saly Noémi.) Lugosi nagyon népszerű lett, de tehetségéről nem mindenkit sikerült meggyőznie.

Például Hevesi Sándor Görögtűz című darabjában alakított szerepéért így kritizálta Kosztolányi Dezső: „Lugosi Béla délceg jelenség, a frakk úgy áll karcsú termetén, mintha ráöntötték volna, s láttára a nézőtér hangosan felsóhajt, de vajon ki hiszi el ennek az egyébként kellemes embernek, hogy civilben genfi egyetemi tanár? Nem, ő mindvégig csak igen csinos, magyar hősszerelmes.” (Pesti Napló, 1918. május 4.) Nem tudni, Kosztolányi nem volt-e elfogult egy kicsit, mert később Lugosit mindenütt tehetségesnek ítélték.

Mindenesetre nemcsak a színpadon játszott sikerrel, hanem 1917-1918 között 12 magyar némafilmben is szerepelt. A filmekben Olt Arisztid művésznéven jelent meg.

Az első világháborúban önkéntesként szolgált, meg is sebesült (sok év múlva, állandó fájdalmai miatt ez közvetve hozzájárult morfin függőségéhez), ki is tüntették. A Tanácsköztársaság idején aktívan részt vett a színész szakszervezet megalakításában, a bukás után a kényszerű emigrációt választotta.

Hogyan zajlott ez a tevékenység a nekünk természetes mosógép (a nők legjobb barátja) nélkül? Mostak egyáltalán? Hol? Mivel? És mit csináltak a foltokkal?

Tudjuk, hogy a középkori Londonban (és más városokban is) az asszonyok főként közösségi mosóházban mostak. Itt némi pénzért lehetett melegített vízhez jutni, és rendelkezésre álltak dézsák is. Ez teljesen női terep volt, tevékenység közben a hírek kicserélésével, vagyis némi pletykával lazíthatták a kőkemény(!) fizikai munkát. És nekik könnyebb volt, mint a falusi nőknek, mert vidéken nem volt közösségi mosóház. Mivel általában a férfiak foglalták írásba az őket körülvevő dolgokat, és ők ugye nem vettek részt a mosásban, elég kevés adat maradt fenn, ami eligazíthatna bennünket a középkori szokásokat illetően. De azért van ilyen.

Megmaradt például egy útmutató, a Le Ménagier de Paris (magyarul párizsi lakosnak vagy párizsi gazdának lehetne fordítani az ófrancia kifejezést), amely 1393 körül született. Egy idősödő lovag írta ifjú (több mint 20 évvel fiatalabb) felesé­gének, azzal a céllal, hogy praktikus tanácsokkal lássa el: az első fejezetekben a rangos asszonyok társadalmi és vallási kötelezettségeiről ír, a második részben a háztartás vezetéséhez ad részletes instrukciókat. Itt szó esik a mosásról is. (Megjegyzem, külön konyhai blokk is van benne, receptekkel, menüsorral.) És persze egyéb kéziratokban is találhatók információmorzsák.