Az ókori Egyiptom több mint 3000 éven át fennállt, és mintegy 170 fáraó uralkodott ott. A fáraó, akit közvetítőnek tartottak az istenek és az emberek világa között, szent hatalmát a halálával az új fáraóra ruházta át, és ő maga istenné vált. De milyen volt a mindenható uralkodók mindennapi élete? Milyen kötelezettségeik voltak, és a vallás meg a politika együttese hogyan egyesített, illetve osztott meg egy országot?

Az ókori Rómában a nők mindig is gondosan ügyeltek a hajukra, de a császárkorban volt egy időszak, amikor elképesztő, csigákba rendezett, magas frizurákat viseltek – főként a gazdag hölgyek.

Az előkelő római hölgyek körében az időszámításunk szerinti első században tombolt a felturbózott, fonatokból és hajcsigákból alkotott frizura. Elkészítéséhez elengedhetetlen kellék volt a calamistrum, vagyis hajsütővas (amelyet persze már a régi egyiptomiak és görögök is ismertek). Mai tapasztalatból is tudhatjuk, hogy gyakori használata erősen rongálja és elvékonyítja a hajat, de ez nem rettentette el az ókori trendkövető nőket (sem).

A korábbi idők római női főként egyszerű kontyba fogták a hajukat, a művet szalagokkal, pántokkal rögzítették, és csak a homlok környéki fürtöket fonták-göndörítették. A flaviusi és traianusi korszak gazdag női azonban nem elégedtek meg az ilyen szerény hajdíszítéssel. A konttyal nem volt bajuk, de homlokuk fölött egész hajcsiga építményt viseltek. Hajuk hátsó részét tehát hajszalaggal művészi csomóba fogta össze a rabszolga szakember, a fejtetőn pedig szinte semmi nem szabott határt az égbe törő göndörített díszítésnek.

A modern melltartó a 20. század elejétől boldogítja a nőket, addig csak néha felbukkanó, de nem túl ismert alsóneműnek számított. Volt, amikor nem tartotta a támogatandó testrészt, sokkal inkább leszorította, volt, amikor szinte átdöfte a ruhát, annyira csúcsos volt. És volt idő, amikor szemétre vetették, de túlélte.

A melltartó nyomaira az egészen régi időktől rábukkanhatunk, különböző formákban lappangó ruhadarab volt sok évszázadon át. Fennmaradt ókori mozaik ábrázolásokon látszik például, hogy a római hölgyek a mai pánt nélküli szalagmelltartóra emlékeztető strophium nevű mellszalagot viseltek sporthoz, játékhoz.

Itt-ott homályos utalások találhatók egyes középkori egyházi forrásokban is, de egyáltalán nem volt általánosan használatos alsónemű, az biztos.

Az egyház határozottan ellenezte, mint minden ördögi kísértést (ami persze nem jelenti, hogy egyes nők nem hordtak valamilyen melltartófélét). Nem a mellek hangsúlyozása, alátámasztása számított erkölcsösnek, hanem a leszorításuk, eltüntetésük, hogy megkíméljék szegény férfiakat az esetleg feltámadó bűnös vágytól. Nemrégiben viszont jó állapotban fennmaradt középkori ruhadarabokat, köztük két, a maiakra emlékeztető, vászon melltartóféleség maradványait találták az ausztriai Lengberg várában egy rekonstrukció során. Vélhetően 15. századiak. Tehát tárgyi bizonyíték is akad.

A kezdetleges melltartófélék igencsak zárójeles megjelenése mellett a fűző egészen a 19. század második feléig tartotta fogságban a női melleket, néha le-, néha felnyomva, de mindig összeszorítva. 1889-ben egy francia fűzőkészítő, Herminie Cadolle Bien-être (jóllét) néven kétrészes alsóneműt alkotott: egy rövidebb fűzőt a derékra-csípőre és egy pántos „melltámasztékot” felülre. Olyan volt az egész, mint valami abszurd, viktoriánus fürdőruha, de a felső rész már határozottan a mai melltartót idézi, a két mellnek külön helyet biztosítva. Igen lassan terjedt, főleg terápiás céllal ajánlották azoknak, akiket végképp elnyomorított a teljes fűző.

Az amerikai Vogue magazin nevezte a fel-feltűnő új fehérneműt először melltartónak  1907-ben. 1911-ben már az Oxford English Dictionary is felvette szókészletébe a brassière kifejezést.