Ma természetesnek tekintjük, hogy ha színdarabot nézünk, játszanak benne színésznők. Pedig a régi időkben sok országban nem léphettek színpadra a nők. Ahol nem tiltották kifejezetten, ott is kevés nő választotta a színészetet, mert nem becsülték, és minimum könnyűvérűnek tartották őket. Némelyikük persze az is volt.
Európában az első színházakat az ókori görögöknél találjuk. Ott a női szerepeket is férfiak játszották, karakteres maszkban, aminek egyébként fontos szerepe volt, mert a nézőktől való nagy távolság miatt a szereplők saját arca nem lett volna eléggé kifejező. A művészeteket és a tudományokat képviselő kilenc múzsa közül az ókori ábrázolásokon kettő tart álarcot kezében: Thalia és Melpomené. Az első a komédia múzsája, a második a tragédiáé.
A színház közismert jelképe máig két álarc (az egyik mosolygó, a másik szomorú).
Nem a színház fejlődését akarom részletezni – szánalmas végeláthatatlan próbálkozás lenne, hiszen hozzáértők hada megírta már. Én arra voltam inkább kíváncsi, hogy a nők mikor kerültek a képbe. Hát az ókorban nemigen. A középkorban sem, akkor is botrányos és gyalázatos dolognak számított, ha egy nő esetleg színészettel próbálkozott. A női szerepeket fiatal fiúkra bízták. Változást az olasz reneszánsz hozott a 16. század második felében.
Errefelé nem tiltották el a nőket a színészettől. Meg kell viszont jegyezni, az olasz főpapság azért nem rajongott a színésznőkért: megpróbálták betiltatni a női színjátszást. Egyházi dokumentumok tanúsága szerint a színésznőt kurtizánfélének tekintették, aki hiányos ruházatával és szabados életvitelével romlásba dönti az ifjakat, vagy legalábbis kísértésbe viszi őket. A század végére eldőlt, hogy a nők győztek.

A karácsonyi ünnep párja a húsvéti ünnepi ciklus, és bár most éppen az előbbi közeledik, a Fabergé tojások kapcsán mégis az utóbbit kell megemlítenem. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a gyönyörű tárgyaknak, így nem várok húsvétig, hogy írjak róluk. A Fabergé tojások ajándékozásának apropója az orosz ortodox húsvét volt. Az elsőt III. Sándor orosz cár adta feleségének, Marija Fjodorovna cárnénak (eredetileg dán hercegnő volt). Állítólag Sándor inspirációját az adta, hogy felesége még gyerekkorában odavolt egy szépséges ajándék tojásért, amit nagynénje kapott. Akár igaz ez, akár nem, a cárnak pontos elképzelése volt arról, hogy mit akar. Mielőtt megnéznénk közelebbről az első tojást, pár szó az ékszerész alkotóról.
Peter Carl Fabergé 1846-ban (170 éve) Szentpéterváron született egy balti német-dán ékszerész családba, de ősei francia hugenották voltak. Fiatal korában hosszú európai utazást tett, Németországban, Franciaországban és Angliában tökéletesítette szakmai tudását, majd visszatért szülővárosába, és ékszerész mesterként átvette az 1842-ben alapított családi cég irányítását.
A Fabergé műhelyben innentől könnyed, finom stílusú (luxus)ékszereket kezdtek készíteni. A cár figyelmét az ékszerész az 1882-es moszkvai pán-orosz kiállításon bemutatott egyik művével (egy i.e. 4. századi aranykarperec tökéletes másolata volt) keltette fel. Az uralkodó 1885-ben rendelte tőle az első ajándék tojást, majd hamarosan hivatalos cári ékszerésszé nevezte ki.
Most a brit uralkodói család esküvő tortái között nézelődünk, és persze nem a kóstolásra teszem a hangsúlyt, mert van itt 1840-es, összeaszott relikvia is, de értékét mégis növeli, hogy maga Viktória királynő vagy újdonsült férje, Albert haraphatott volna bele a saját esküvőjén. Mivel egyikük sem tette, és azon frissiben egy gyűjtőhöz került a bedobozolt szelet, majd újabb gyűjtőkhöz, azóta sem kóstolta senki.
Nem mindig könnyű megérteni azokat a gyűjtőket, akik régi étel-ital maradványokért adnak sok pénzt különböző aukciókon, pedig sokan vannak ilyenek. Normális esetben egy hosszú évekkel ezelőtt megkövült csokit például kidobna az ember a szemétbe, de van kivétel, amikor licitálnak is egy ilyenre.