Ma természetesnek tekintjük, hogy ha színdarabot nézünk, játszanak benne színésznők. Pedig a régi időkben sok országban nem léphettek színpadra a nők. Ahol nem tiltották kifejezetten, ott is kevés nő választotta a színészetet, mert nem becsülték, és minimum könnyűvérűnek tartották őket. Némelyikük persze az is volt.

Európában az első színházakat az ókori görögöknél találjuk. Ott a női szerepeket is férfiak játszották, karakteres maszkban, aminek egyébként fontos szerepe volt, mert a nézőktől való nagy távolság miatt a szereplők saját arca nem lett volna eléggé kifejező. A művészeteket és a tudományokat képviselő kilenc múzsa közül az ókori ábrázolásokon kettő tart álarcot kezében: Thalia és Melpomené. Az első a komédia múzsája, a második a tragédiáé.

A színház közismert jelképe máig két álarc (az egyik mosolygó, a másik szomorú).

Nem a színház fejlődését akarom részletezni – szánalmas végeláthatatlan próbálkozás lenne, hiszen hozzáértők hada megírta már. Én arra voltam inkább kíváncsi, hogy a nők mikor kerültek a képbe. Hát az ókorban nemigen. A középkorban sem, akkor is botrányos és gyalázatos dolognak számított, ha egy nő esetleg színészettel próbálkozott. A női szerepeket fiatal fiúkra bízták. Változást az olasz reneszánsz hozott a 16. század második felében.

Errefelé nem tiltották el a nőket a színészettől. Meg kell viszont jegyezni, az olasz főpapság azért nem rajongott a színésznőkért: megpróbálták betiltatni a női színjátszást. Egyházi dokumentumok tanúsága szerint a színésznőt kurtizánfélének tekintették, aki hiányos ruházatával és szabados életvitelével romlásba dönti az ifjakat, vagy legalábbis kísértésbe viszi őket. A század végére eldőlt, hogy a nők győztek.

A Peter Carl Fabergé készítette, legendássá vált ékszertojásokat orosz cárok ajándékozták, de egyúttal divatot is teremtettek a gazdagok körében. A Romanovok számára pár évtized alatt 50 darab készült, műkincsként vagyonokat érnek, és többségük ma is megvan. Még népszerű filmek cselekményében – Octopussy, Ocean’s Twelve – is fontos szerepet játszott a leghíresebb Fabergé tojás.

A karácsonyi ünnep párja a húsvéti ünnepi ciklus, és bár most éppen az előbbi közeledik, a Fabergé tojások kapcsán mégis az utóbbit kell megemlítenem. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a gyönyörű tárgyaknak, így nem várok húsvétig, hogy írjak róluk. A Fabergé tojások ajándékozásának apropója az orosz ortodox húsvét volt. Az elsőt III. Sándor orosz cár adta feleségének, Marija Fjodorovna cárnénak (eredetileg dán hercegnő volt). Állítólag Sándor inspirációját az adta, hogy felesége még gyerekkorában odavolt egy szépséges ajándék tojásért, amit nagynénje kapott. Akár igaz ez, akár nem, a cárnak pontos elképzelése volt arról, hogy mit akar. Mielőtt megnéznénk közelebbről az első tojást, pár szó az ékszerész alkotóról.

Peter Carl Fabergé 1846-ban (170 éve) Szentpéterváron született egy balti német-dán ékszerész családba, de ősei francia hugenották voltak. Fiatal korában hosszú európai utazást tett, Németországban, Franciaországban és Angliában tökéletesítette szakmai tudását, majd visszatért szülővárosába, és ékszerész mesterként átvette az 1842-ben alapított családi cég irányítását.

A Fabergé műhelyben innentől könnyed, finom stílusú (luxus)ékszereket kezdtek készíteni. A cár figyelmét az ékszerész az 1882-es moszkvai pán-orosz kiállításon bemutatott egyik művével (egy i.e. 4. századi aranykarperec tökéletes másolata volt) keltette fel. Az uralkodó 1885-ben rendelte tőle az első ajándék tojást, majd hamarosan hivatalos cári ékszerésszé nevezte ki.

Az ételgyűjtők körében egyre trendibb dolog királyi esküvők tortaszeleteit megszerezni, méghozzá nem is kevés pénzért. Megenni ugyan többnyire nem ajánlott ezeket a maradványokat, de ez nem is cél. Birtokolni és dicsekedni vele annál inkább.

Megőrizni egy szeletet az esküvői tortából – ez egy 19. századból eredő babonás szokás angolszász helyeken. Úgy vélték szerencsét hozó dolog az esküvői emeletes torta felső szintjét, vagy abból egy szeletet eltenni a (remélhetőleg hamarosan bekövetkező) keresztelőre, és akkor elfogyasztani. Ma inkább az első házassági évfordulóra mentenek meg egy darabot az esküvői tortából a párok, általában mélyhűtve. Igen, de nem romlott meg a torta, hiszen régen nem állt rendelkezésre fagyasztó? Tényleg nem, de ez a speciális sütemény hagyományosan (aszalt) gyümölcsös-alkoholos kompozíció volt, amely sokáig elállt. A gyümölcs a termékenység szimbóluma volt, a bor vagy brandy pedig a tartósítást szolgálta.

A 18. század végétől az uralkodói menyegzőkön szokás lett több szintes tortát készíteni, egyrészt hogy mindenkinek jusson, és kis dobozokba csomagolva a szeleteket, ajándékba is lehessen belőle küldeni, másrészt mert ez csak növelte a királyi pompát. Nem annyira az ízlés diadala volt ez, mint inkább a részletgazdag luxusé. Ez a trend megmaradt mind a mai napig.

Most a brit uralkodói család esküvő tortái között nézelődünk, és persze nem a kóstolásra teszem a  hangsúlyt, mert van itt 1840-es, összeaszott relikvia is, de értékét mégis növeli, hogy maga Viktória királynő vagy újdonsült férje, Albert haraphatott volna bele a saját esküvőjén. Mivel egyikük sem tette, és azon frissiben egy gyűjtőhöz került a bedobozolt szelet, majd újabb gyűjtőkhöz, azóta sem kóstolta senki.

A gyűjtési szenvedély régtől fogva jelen van az emberek életében. Ki festményt, ki söralátétet, ki ehető relikviákat gyűjt. Utóbbiakról lesz szó. Bár némely esetben az „ehető” túlzás, inkább csak valaha volt ehető a drága pénzért megszerzett kincs.

Sok ember gyűjt különleges (vagy kevésbé különleges) dolgokat, és ez persze mindig is így volt. A skála beláthatatlan, bármiből lehet gyűjtemény, ha eleget összehord belőle valaki. A rendelkezésre álló pénzmennyiség is számít: nyilván olcsóbban lehet összehozni, mondjuk egy komoly papírszalvéta gyűjteményt, mint egy valamirevaló szoborkollekciót. Van, aki főleg befektetésnek szánja, van, akinek egyszerűen szenvedélyévé válik a gyűjtés. Trendinek számít, ha van valamilyen gyűjteményed, mert egyedivé, különlegessé válsz a tárgyaidon keresztül – gondolod te. A többiek esetleg csak bogarasnak tartanak.

Nem mindig könnyű megérteni azokat a gyűjtőket, akik régi étel-ital maradványokért adnak sok pénzt különböző aukciókon, pedig sokan vannak ilyenek. Normális esetben egy hosszú évekkel ezelőtt megkövült csokit például kidobna az ember a szemétbe, de van kivétel, amikor licitálnak is egy ilyenre.

Robert Scott brit tengerész kapitány és felfedező első antarktiszi expedíciója 1900-1904 között zajlott, és komoly eredményeket mutatott fel (pl. a Ross-tenger feltérképezése, az addigi legdélebbi pont elérése). Úgy hírlik, az étkezésre is nagy hangsúlyt fektettek a résztvevők: kenyeret mindig frissen sütöttek, és többek között megfelelő mennyiségű pezsgőt is vittek magukkal. A tábortól messze kalandozva vészhelyzetre is felkészültek, tápláló csokoládészeletek mindig voltak náluk. Egy ilyen csokiszelet egy fém cigarettásdobozban megbújva valahogy túlélte az expedíciót, és 1905-ben visszakerült Európába.

A Christie’s aukcióján egy gyűjtő közel 200.000 forintnyi fontot adott érte. Na nem akkor frissiben, a 20. század elején, hanem közel száz évvel később, 2001-ben, amikor a csoki már jócskán túljutott a fénykorán. Mégis ez lett a világ legdrágább csokiszelete.