Ma egyre ritkábban kerül a kezünkbe gyufa: sokkal kevesebben dohányoznak (akik igen, azok öngyújtót használnak többnyire), a modern tűzhelyek elektromos gyújtásúak, és erősen lecsökkent a hagyományos begyújtást igénylő kályhák száma is. Nem is olyan régen viszont még a gyufásdoboz, levélgyufa – mint állandó használati cikk – volt az egyik legjobb reklámhordozó. A 20. század első felének cégre szabott amerikai levélgyufái például elég látványosak voltak.
A gyufacímkék és gyufásdobozok szerelmesei most nyilván méltatlankodnak, hogy nem az ő kedvenceiket mutatom be. És igazuk van, mert csak az interneten böngészve is elképesztően gazdag gyufacímke készlet tárul elénk, rengeteg köztük a művészi, vicces vagy egyszerűen szép. Engesztelésül idetettem kettőt a győri Xantus János múzeum gyűjteményéből, a Győri Gyufagyár termékei. A levélgyufa csak egy ifjabb alfaj, tudom én, de lenyűgözött, hogy mit hoztak ki belőle az amerikaiak.
Az előzményekről annyit, hogy Kínában már a 6. században használtak tűzgyújtásra kénnel átitatott fenyőfa pálcákat, de a modern gyufát csak a 19. század elején találták fel. Ehhez nekünk, magyaroknak is van közünk Irinyi János révén, aki a zajtalan és robbanásmentes biztonsági gyufát 1836-ban, vegyészhallgató korában szabadalmaztatta. A találmányt később eladta Rómer István bécsi gyógyszerésznek, aki meg is gazdagodott belőle. Irinyi nem. (Az első magyarországi dörzsgyufagyár egyébként 1834-ben nyílt meg.) A gyufa használata világszerte gyorsan elterjedt. Hamar felismerték benne a reklámlehetőséget is.
A levélgyufa az USA-ból indult hódító útjára, bizonyos Joshua Pusey philadelphiai jogász alkotta meg 1892-ben, de ez még nem teljesen hasonlított az általunk ismert formára. Azt Charles Bowman alakította ki, szintén 1892-ben. Így aztán a téma kutatói ma is vitatkoznak rajta, kit kell elsőnek tekinteni. A Diamond Match Company (máig ez a vezető amerikai gyufagyártó cég) mindenesetre elkezdte gyártani, nagy sikerrel.
Bár a villát már a bronzkorban is ismerték, a késsel és a kanállal ellentétben, meglepően sokára lett elfogadott evőeszköz. Használatát férfiatlannak ítélték, és jó ideig az egyház sem pártolta. A 17. században már divatossá vált, de még kellett egy évszázad, amíg az étkészletek oszlopos tagja lett belőle.
A legrégebbi villákat Kínában találták, a bronzkori Qijia (csi-csia) kultúra (i.e. 2400-1900) temetkezési helyén, csontból készültek, és nem tudjuk hogyan használták őket. Ezt csak azért említem, mert mutatja, hogy ez az eszköz igen régi múltra tekint vissza. A görögök és a rómaiak is ismerték. A New York-i Metropolitan múzeumnak például van egy gyönyörű, 3. századi, római, ezüst kanál+villa kombója, de a tudósok azt feltételezik, a villarészt csak arra használták, hogy a tálból átemeljék az ételt a tányérra. Vagyis tálaltak vele.
Ha tovább ugrunk az időben, megnézhetjük, hogy például a párizsi Louvre múzeum csinos bronzvillákkal rendelkezik a 8-9. századi Iránból, mert hát arrafelé is használták. A villa konyhai segédeszközként (hússütésnél), tálalóeszközként szerepelt hosszú ideig. A bizánci birodalomban kezdték evőeszközként alkalmazni.
Az első középkori feljegyzés a villáról, mint evőeszközről Velencében készült, a 11. században. Domenico Selvo dózse ugyanis a bizánci császár lányát, Dukasz Teodórát vette feleségül, aki magával hozta a házasságba a villáját is. És evett vele. Ezt onnan tudjuk, hogy damiani Szent Péter (történetünk idején bíboros, szent csak évszázadokkal később lett) helytelenítő leírást készített a jelenségről. Eszerint Teodórának „olyan fényűző szokásai voltak, mint hogy étkezéskor az ujjaival nem érintette meg az ételt, hanem az eunuchjaival minden fogást kicsiny darabokra vágatott fel, amelyeket aztán a szájához közelített egy aprócska, aranyból való, kétágú lándzsaféle eszköz segítségével, és épphogy megkóstolt.” A leendő szent annyira megbotránkozott Teodóra furcsa evési szokásán, hogy amikor a dózsefeleség később pestisben meghalt, úgy nyilatkozott, ez isteni büntetés volt eme hiúsága miatt.