A 16.-17. században is építettek az emberek trendi közösségi hálót, csak kicsit nehézkesebben, mint ma. Akkor papír alapon működött: emlékkönyvekbe írták be nevüket, gondolataikat a barátok, rokonok, újonnan szerzett ismerősök. (Gyakran rajzoltak-festettek is bele, némelyikbe selfie is került.) Ez volt az album amicorum.

Az ős-Facebook a latin album amicorum (barátok könyve) névre hallgatott, és többnyire nemesifjak hurcolták magukkal Európában tett körútjukon, vagy tanulóéveik alatt. Általában gyönyörű, bőrkötésű, üres lapokból álló könyvvel indultak, és amerre jártak, tanáraik, diáktársaik, esetleg híres emberek ebbe írtak bibliai idézeteket, intelmeket, tréfás utalásokat, szimbolikus üzeneteket, ajánlásokat vagy akár tudományos igazságokat.

A műfaj eredetileg német területekről indult. Tulajdonképpen tekinthetnénk egyszerűen emlékkönyvnek, amit évtizedek múltán fel lehetett lapozni, és mutogatni az emlékeket az unokáknak, de ennél többet jelentett. Az aktív kapcsolattartás jelképe/eszköze volt.

Nem csak az előkelő fiatalembereknek volt ilyen, a fiatal hölgyek is kedvet kaptak hozzá. Ha tartalom szerint közelebbről megvizsgáljuk, a női albumok a Facebookra emlékeztetnek, míg a férfiaké inkább talán a LinkedInre.

85 éve mutatták be a híres filmet, Drakula klasszikus megformálója pedig már 60 éve nincs köztünk, de hatása máig kitart. A filmes horror trend népszerűsége folyamatosan növekszik, ami Lugosi fővámpír tevékenysége nélkül valószínűleg nem így lenne.

Temesvártól nem messze, Lugoson született 1882-ben Blaskó Béla Ferenc Dezső, akit mi már Lugosi Béla néven ismerünk. 12 éves korában megelégelte a szervezett oktatásban való részvételt, otthagyta az iskolát, és elszökött otthonról is. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát, és hamarosan színházrajongó lett. Nyilván különböző utazó társulatok előadásait látta csak, de ez elég volt. A jó kiállású fiatalember színésznek állt, több társulatnál játszott.

1912-ben már felvette tagjai közé a Nemzeti Színház, mégpedig amorózó szerepkörbe. A Nemzetinek szüksége volt a vérfrissítésre, vonzó ifjakra: bizonyos szerepeket nevetséges lett volna a mégoly elismert, de már idősödő színészekre osztani.  (Ez a kedvenc képem róla, itt 30 éves, és a látvány alapján érthető, miért csapott le rá a Nemzeti... Forrás: Fortepan, adományozó: Saly Noémi.) Lugosi nagyon népszerű lett, de tehetségéről nem mindenkit sikerült meggyőznie.

Például Hevesi Sándor Görögtűz című darabjában alakított szerepéért így kritizálta Kosztolányi Dezső: „Lugosi Béla délceg jelenség, a frakk úgy áll karcsú termetén, mintha ráöntötték volna, s láttára a nézőtér hangosan felsóhajt, de vajon ki hiszi el ennek az egyébként kellemes embernek, hogy civilben genfi egyetemi tanár? Nem, ő mindvégig csak igen csinos, magyar hősszerelmes.” (Pesti Napló, 1918. május 4.) Nem tudni, Kosztolányi nem volt-e elfogult egy kicsit, mert később Lugosit mindenütt tehetségesnek ítélték.

Mindenesetre nemcsak a színpadon játszott sikerrel, hanem 1917-1918 között 12 magyar némafilmben is szerepelt. A filmekben Olt Arisztid művésznéven jelent meg.

Az első világháborúban önkéntesként szolgált, meg is sebesült (sok év múlva, állandó fájdalmai miatt ez közvetve hozzájárult morfin függőségéhez), ki is tüntették. A Tanácsköztársaság idején aktívan részt vett a színész szakszervezet megalakításában, a bukás után a kényszerű emigrációt választotta.

A nagy becsben tartott, gazdagon díszített középkori kódexek, imakönyvek ábrái között sok groteszk alakot lehet találni lapszéldíszként. Hogy került a fenékmutogatás, hányás és sok egyéb bizarr kép a többnyire mélyen vallásos szövegek illusztrációi közé? A történész kutatók vitatkoznak a magyarázaton, és van köztük, aki álszent módon nem is vesz tudomást ezekről.

A British Library gazdag középkori kéziratgyűjteménnyel rendelkezik, és többek közt digitalizálta a Gorleston Psalter nevű 14. századi zsoltároskönyvet, erre találtam rá a neten. A sok képpel ellátott könyvnek nem annyira az iniciálékat díszítő, „szabályos” alkotásai keltették fel a figyelmemet, inkább a lapszéldíszein (marginalia) volt mit böngésznem. A középkori könyvek lapszéldíszei általában tartalmilag nem kapcsolódtak szervesen a szigorúan vett szövegtesthez. Előfordulnak köztük életképek (pl. szántóvető, kovács, vadász), de sok helyen felbukkan egyfajta fejre állított világ is, furcsa, többször ember-állat keverékéből megalkotott figurák, nehezen értelmezhető jelentek, néhol eléggé alpári ábrázolások. Így aztán megnéztem más fennmaradt kéziratok lapszéli rajzait is: hasonlóan abszurd dolgokat láttam.

Gondoltam, megosztom, miket találtam. Lehet gondolkodni, vajon mi a fenét jelenthetnek, de úgy tűnik, egy trend volt ez akkoriban. Persze, tudom én, minden szimbolikus jelentéssel bír, de pontosan milyennel is?

A párizsi Notre Dame székesegyház híres, furcsa, gnóm vízköpőit biztos sokan látták (akár élőben, akár filmen), ezek a groteszknek az építészetben mutatkozó megnyilvánulásai. A groteszk a korabeli kéziratokban is megjelent. De mit nevezünk groteszknek? A wikipédiás meghatározás szerint a félelmetes, torz és fenséges vonások ötvöződése a kedves, néha komikus elemekkel, a rémület és nevetés együttes hatását váltva ki. Hát kétségtelenül ilyesmi alakok tűnnek fel a középkori kódexek margóin.

Egy röpke kitérő. Mi a kódex? Eredetileg összehajtogatott ívekből álló, összefűzött, kézzel írt könyv, fatáblák közé kötve. Tehát nem feltétlenül történeti vagy vallási munka, más témájú is lehetett, de sokáig leginkább a valláshoz kötődött. A könyv a középkorban igen drága mulatság volt, lassan, kézi munkával készült, sokba került az anyaga (pergamen), sokáig tartott kidíszíteni iniciálékkal és képekkel. Utóbbit az illuminátorok csinálták. Kis túlzással: hosszú ideig inkább luxus vagyontárgynak számított, mint olvasnivalónak, de a képeket még a nehézkesen olvasó tulajdonosok is nézegették. (Néha azt gondolom, ez ma is pont így van.)

Vissza a fura képekhez. Például a Gyalog galoppban megismert vérnyúl nem egyszerűen a Monty Python csoport vicces elmeszüleménye, középkori előzményei vannak. A csoport egyik tagja és szerzője, Terry Jones egyben történész is, aki otthonosan mozog a középkori kéziratok világában, vélhetően sok vérszomjas tapsifülessel találkozott a kódexek lapszéldíszei közt, és ez megihlette.

A 20. század közepétől divatos kiegészítőnek számít (egyáltalán nem csak a dívák vagy rock sztárok körében), de kialakulása során nem volt ez mindig így. Például, amikor a fényérzékeny vérbajosok viselték, nem igazán volt népszerű.

Az eszkimók már réges-rég (évezredekben mérhető) kitalálták, hogyan védekezzenek a havon visszaverődő, szikrázó napfény okozta hóvakság ellen. Az ő ősnapszemüvegük szarvasagancsból vagy bálnaszilából készült és üveg persze nem volt benne. A látást két keskeny rés biztosította a különben teljesen zárt szemvédőn.

A római író, idősebb Plinius (i.sz. 23-79) leírása szerint a cirkuszi viadalokat igencsak kedvelő (amúgy szörnyeteg) Néró császár gondosan szemüvegszerűre csiszolt, smaragd ékköveken keresztül követte nyomon az eseményeket az éles napfényben. Bár Plinius nagyra becsült ókori forrás, közlései azért nem minden esetben számítanak sziklaszilárd ténynek. Még ha valóban szép zöld smaragdokkal védte is szemét Néró a nap ellen, divat nem lett a dologból, az biztos.

Időben és térben távolabb, az ujgurok hazájában, Turfánban (Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartomány, Kína) egy ásatáson másfajta napvédőre bukkantak. Egy sírból gyönyörű, áttört bronz napszemüvegféle került elő, ennek korát nagyjából a 7-9. századra teszik. Tehát arrafelé is próbáltak védekezni az emberek az erős fény ellen.