A nagyhírű oxfordi egyetem már sokszáz éves, de, a középkorban nem volt annyira békés ott az élet, mint ma. Létrejöttétől kezdve sok konfliktusba keveredett. Alapítólevele sosem volt, viszont autonómiája igen.

Előrebocsátom, a nyitókép a párizsi egyetemet ábrázolja egy 14. századi kéziratból, mert sajnos nem találtam hasonló oxfordi ábrázolást, de a középkori egyetemi fílinget ez is jól mutatja.

A középkori egyetemek az egyház segítségével jöttek létre, és többnyire uralkodók is támogatták őket. Ki-ki saját érdekei szerint. A pápák a vallási tanítások védelmét, szellemi utánpótlást vártak tőlük, és kitűnő kommunikációs fórumnak tekintették az egyetemet. Az uralkodók hatalmuk megerősítését, tanácsadást, és az igazgatási rendszer működtetésének segítését várták el az univerzitástól. Ha a király és a pápa szándéka találkozott, jó esélye volt az egyetemnek. Általában fontos volt a jó földrajzi elhelyezkedés is. Később hercegek is hoztak létre ilyen felső iskolákat (pl. Erfurt, Bécs), de ezeket kevésbé autentikusnak tartották a korban. Divat lett egyetemet alapítani.

Bármely egyetem csak az egyházi és a világi hatalom ellen felváltva folytatott vitákban tudta megszerezni fejlődésének garanciáját és az egyetem lényegét, az autonómiát. Mik lehettek egy egyetem előjogai?

• Az immunitás, vagyis az egyetemen az állam tisztviselői nem intézkedhettek.
• Az egyetemi polgárok a rektor bírói hatalma alá tartoztak.
• Az önigazgatás elve, miszerint az egyetem ügyeit kizárólag saját választott tisztviselői intézték.

Nehéz kérdés, miért nem a fejlett Londonban alapították Anglia első egyetemét, miért egy kisvárosban, Oxfordban jött az létre a 12. század végén? 1167-ben II. Henrik király megtiltotta, hogy angol diákok a párizsi egyetemre járjanak, így sok diák Oxfordba ment, ahol már korábban is folyt oktatás (bár pontos adatok nincsenek a jellegéről). Az tudható, hogy 1180 körül odatelepítettek egy királyi igazgatási egységet és az egyházi bíróságot, így az akkori szabályok szerint Oxford volt az egyetlen hely, amely befogadhatta a külföldről érkező, ottani tanulmányok iránt érdeklődő diákokat (és professzorokat) is. Biztos alapítási időpont nem ismert. A városban az egyetem (más néven studium generale) nem felsőbb utasításra jött létre, hanem mert a tanárok és a diákok ott gyűltek össze, oktatás és tanulás céljából. Így ennek a máig viruló, elég patinás egyetemnek nincs is alapító okirata (statútuma)!

Racionalizált öltözködés, spárgatalpú szandál, szögletes formák, folyékony harisnya, anyaghiány, és ruhajegyek. A II. világháború alatt nem lehetett dúskálni a divatban (sem).

A II. világháború borzalmairól mindenki tanult, olvasott. Könyvtárnyi irodalma van, filmek kilométerei mutatják, történészek a mai napig elemzik, hogyan pusztították egymást nagy szakértelemmel az emberek. Én most nem a véres eseményeket, frontharcokat, embertelen gonosztetteket idézem fel, hanem azt, hogy a mindennapi élet divatjában, öltözködésében hogyan mutatkoztak meg a háborús hatások.

Párizsnak, a divatvilág és divatipar fővárosának is alkalmazkodnia kellett a háborús viszonyokhoz. A divat Franciaországban nem csupán a gazdagok kellemes szeszélye volt, hanem komoly gazdasági tényező. Az 1940-es német megszállástól kezdve a nácik diktáltak, és terveik között szerepelt teljes iparág áttelepítése(!) a Harmadik Birodalomba. Erről a tervről végül letettek, de importtilalom, komoly korlátozások és szigorú anyagtakarékossági előírások léptek életbe. Sok divatház bezárt, néhány Amerikába költözött. A megmaradtak anyag- és vevőhiánnyal küszködtek. Meg volt szabva az is, mennyi anyagot használhatnak fel egy-egy ruhadarab elkészítéséhez. A ritka anyagokat csak ruhajegyre adták, ha egyáltalán volt mit adni. A divatházak egy németek által kidolgozott pontrendszer alapján jutottak (kevés) anyaghoz.

Sokan utálják, mert bevallottan nem a „köznépnek” szól. Sznob újságnak tartják, amely egy megkérdőjelezhető vágyálom szerint retusálja a valóságot. Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy az egyik leghíresebb divatlap, mindig a legújabb trendekről ad hírt, és sokszor befolyásolja is azokat. Már 125 éve.

Most az amerikai Vogue-ról lesz szó. A nemzetközi Vogue kiadványok mind ennek a leágazásai, és nem is olyan ősöregek mint az eredeti. Gyakori tévedés, hogy a Vogue (= divat franciául) magazin Franciaországból származik. Hát nem.

1892-ben bizonyos Arthur Turnure alapított New York-ban egy hetilapot, amely a divattal, a társasági élet eseményeivel, az élet ünnepélyesebb oldalával kívánt foglalkozni, emelkedett stílusban. Ez volt a Vogue. Az elitnek szánta, és korántsem csak úrhölgyeknek. Nehéz ezt ma elképzelni, amikor azt látjuk, hogy a Vogue kifejezetten női magazin, de akkoriban a férfi olvasókat érdeklő sportokról, társadalmi ügyekről, klubhírekről is írtak benne, és divattanácsokat is adtak az elegáns uraknak.

Condé Montrose Nast médiavállalkozó és kiadó 1909-ben vetett szemet a Vogue-ra. Meg is vette, és Amerika legismertebb divat magazinjává tette, kétheti megjelenéssel. Továbbra is az elitnek szólt, de a külső és a tartalom frissebben követte a divatot. A példányszám és a bevétel drasztikusan megnőtt Nast irányítása alatt.

1916-tól már megjelent a brit verzió is, 1920-tól pedig a francia. Egészen a gazdasági világválságig (1929-33) nagyon hasított a Vogue, és a többi Nast-lap is, ekkor viszont majdnem bedőlt a médiabirodalom, Vogue-ostól. A második világháborús viszonyok is megviselték az elit újságot, de ezt már Condé Montrose Nast nem érte meg. Végül a Vogue, mint tudjuk, életben maradt.

Ma természetesnek tekintjük, hogy ha színdarabot nézünk, játszanak benne színésznők. Pedig a régi időkben sok országban nem léphettek színpadra a nők. Ahol nem tiltották kifejezetten, ott is kevés nő választotta a színészetet, mert nem becsülték, és minimum könnyűvérűnek tartották őket. Némelyikük persze az is volt.

Európában az első színházakat az ókori görögöknél találjuk. Ott a női szerepeket is férfiak játszották, karakteres maszkban, aminek egyébként fontos szerepe volt, mert a nézőktől való nagy távolság miatt a szereplők saját arca nem lett volna eléggé kifejező. A művészeteket és a tudományokat képviselő kilenc múzsa közül az ókori ábrázolásokon kettő tart álarcot kezében: Thalia és Melpomené. Az első a komédia múzsája, a második a tragédiáé.

A színház közismert jelképe máig két álarc (az egyik mosolygó, a másik szomorú).

Nem a színház fejlődését akarom részletezni – szánalmas végeláthatatlan próbálkozás lenne, hiszen hozzáértők hada megírta már. Én arra voltam inkább kíváncsi, hogy a nők mikor kerültek a képbe. Hát az ókorban nemigen. A középkorban sem, akkor is botrányos és gyalázatos dolognak számított, ha egy nő esetleg színészettel próbálkozott. A női szerepeket fiatal fiúkra bízták. Változást az olasz reneszánsz hozott a 16. század második felében.

Errefelé nem tiltották el a nőket a színészettől. Meg kell viszont jegyezni, az olasz főpapság azért nem rajongott a színésznőkért: megpróbálták betiltatni a női színjátszást. Egyházi dokumentumok tanúsága szerint a színésznőt kurtizánfélének tekintették, aki hiányos ruházatával és szabados életvitelével romlásba dönti az ifjakat, vagy legalábbis kísértésbe viszi őket. A század végére eldőlt, hogy a nők győztek.