A 20. század közepétől divatos kiegészítőnek számít (egyáltalán nem csak a dívák vagy rock sztárok körében), de kialakulása során nem volt ez mindig így. Például, amikor a fényérzékeny vérbajosok viselték, nem igazán volt népszerű.

Az eszkimók már réges-rég (évezredekben mérhető) kitalálták, hogyan védekezzenek a havon visszaverődő, szikrázó napfény okozta hóvakság ellen. Az ő ősnapszemüvegük szarvasagancsból vagy bálnaszilából készült és üveg persze nem volt benne. A látást két keskeny rés biztosította a különben teljesen zárt szemvédőn.

A római író, idősebb Plinius (i.sz. 23-79) leírása szerint a cirkuszi viadalokat igencsak kedvelő (amúgy szörnyeteg) Néró császár gondosan szemüvegszerűre csiszolt, smaragd ékköveken keresztül követte nyomon az eseményeket az éles napfényben. Bár Plinius nagyra becsült ókori forrás, közlései azért nem minden esetben számítanak sziklaszilárd ténynek. Még ha valóban szép zöld smaragdokkal védte is szemét Néró a nap ellen, divat nem lett a dologból, az biztos.

Időben és térben távolabb, az ujgurok hazájában, Turfánban (Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartomány, Kína) egy ásatáson másfajta napvédőre bukkantak. Egy sírból gyönyörű, áttört bronz napszemüvegféle került elő, ennek korát nagyjából a 7-9. századra teszik. Tehát arrafelé is próbáltak védekezni az emberek az erős fény ellen.

Az emberek széles körében népszerű trendek, szokások, divatok mindig is kísértésbe hozták a hatalom mohó birtokosait, hogy megadóztassák ezeket. Nemcsak ma, hanem a múltban is. A régi időkben nem lévén internet, de elterjedt parókahasználat annál inkább, utóbbit adóztatták meg. Tudunk még például kalapadóról, és – milyen érdekes – szappanadó is volt már. A logika nem változott: az állami bevételek gyors növelésére mindenki fizessen újra olyasmiért, amit egyszer már megvett.

Parókát már az ókori Egyiptomban, Rómában is hordtak (a rómaiak különösen a szőke germán póthajra gerjedtek), de ismerték az asszírok és a perzsák is. Aztán a középkori Európában az egyház enyhén szólva nem pártolta a viseletet, így nem is nagyon dívott a használata.

A 16. századtól kezdett újra terjedni, de igazából a 17. század végén XIV. Lajos francia uralkodó hozta divatba. Hiába, a Napkirály igazi trendteremtő volt. Korán gyérülni kezdett a haja, viszont nem akart kopasz királyként mutatkozni alattvalói előtt, hát bevezette a parókaviseletet. És persze őt utánozta mindenki.

Ez persze csak az egyik irányvonal. A másik a szifilisz, amelyet nem tudtak igazán gyógyítani a 16. században (a penicillinre még várni kellett közel 350 évet). A század végére Angliában például járványszintet ért el ez a nemi kór, amely többek között vaksággal, fekélyekkel és kopaszsággal bélyegezhette meg áldozatát. A kopaszságról ezért mindenki a szifiliszre asszociált, így a pórul jártak parókát szereztek be, hogy elfedjék a szégyenletes hajhiányt.

A paróka lassanként az egészség egyfajta jelképe lett, ami egyre növekvő árában is megmutatkozott. A 17. században a divatos férfi paróka (főleg ők viselték, a nők inkább hajpótlással, a hajhosszabbítás korabeli megfelelőjével pompázkodtak) hosszú és göndör volt. A 18. századra már mindkét nem viselte a népszerű divatcikket, többnyire óriási méretű, fehér hajfelhő formájában. Ez már a rizsporos paróka ideje.