A kertitörpék ügye régóta megosztja a nagyközönséget. Vannak elkötelezett rajongóik, sokan viszont bennük látják a giccs totális megtestesülését. De honnan jönnek?

Először is tudnunk kell, hogy az általunk kertitörpének nevezett figurák manók, és nem növésben visszamaradt emberkék. Úgy olvastam, a törpék (dwarf) a legendák világában apró termetű, emberszerű, de formátlan, csúnya, valamilyen kézműves mesterséghez értő lények (pl. Hófehérke törpéi). A manók pedig igen sokfélék lehetnek, hosszú a lista :).

A kertitörpék - amennyire tudni lehet - a nem túl kecses gnóm manók közé tartoznak (lásd garden gnome és nem dwarf). Kis termetűek és emberszerűek ők is, kortalanok, a földben élnek, ahol értékes érceket vagy kincseket őriznek, csak éjszaka jönnek a földfelszínre, mert a nappali világosságban kővé dermednek. Idővel elterjedt róluk, hogy távol tartják a gonoszokat, és szerencsét hoznak. Összefoglalva: értenek a föld kincseihez, éjszaka őrködnek, és jóindulatúak. Nem csoda hát, hogy éppen a kertekben kötöttek ki.

Kerti szobrok először a reneszánsz idején Itáliában bukkantak fel, köztük voltak a kerti törpék is, olasz nevük gobbi. A sokáig Itáliában élő francia rajzoló és rézmetsző, Jacques Callot 1616-ban tervezett is egy groteszk manó sorozatot. De ekkor még nem terjedtek el nagyon. A sorozat később inspirálta a porcelánkészítőket és agyagműveseket, a 18. század vége felé már népszerűsödtek a „házi törpék”, amelyeket nem feltétlenül a kertbe telepített gazdájuk. A 19.század folyamán bukkantak fel egyre több kertben. Gazdag emberek kertjeiben, mert az előállítás nem volt olcsó. Vitán felül áll, hogy a német területeken hódítottak leginkább, bár Svájcban is voltak fából faragott kertitörpék.

Úgy vélte, az elegancia sosem lehet feltűnő, és csak a minőség számít. Tulajdonképpen az elegáns öltözködés és életvitel volt a foglalkozása – ízlése trenddiktálóvá tette, és anyagi romlásba döntötte. Alapvetően befolyásolta a 19. század férfidivatját.

George Bryan Brummell a 18. század végén, 1788-ban született Londonban, egy középosztálybeli család sarjaként. Apja szerette volna, hogy úriember legyen, így mindent megtett jó neveltetéséért. Az ifjú Brummell Etonban járt iskolába, majd az oxfordi egyetemen is megfordult. Mindkét helyen viszonylag jól megállta a helyét, de a tudomány egyáltalán nem izgatta. Az öltözködés annál inkább, így aztán csak erre koncentrált. Annyira, hogy Etonban például modernizálta a nyakkendőviseletet.

Az egyetemet egy év után felcserélte a hivatásos tiszti pozícióval a walesi herceg saját huszárezredénél, amely főként gazdag arisztokrata fiatalemberek gyűjtőhelye volt. Az ifjú George apja halálával több mint 20000 fontot örökölt ugyan (ekkoriban egy mesterember kb. havi 4 fontot keresett), de ez szerény összeg volt a társak lehetőségeihez, és Brummell igényeihez képest. A tisztek maguk fizették trendi uniformisaikat, lovaik tartását, tetemes kantinszámlájukat, nem is szólva a gyakori bankettekről és egyéb szórakozásokról.

Ezek a babák voltak az új divat hírvivői a 15. századtól a nagyvilágban, amikor még nem léteztek divatlapok. Volt belőlük kicsi, volt életnagyságú, de mindig a legújabb trendi ruhákat viselték. Háború idején még diplomáciai mentességet is kaptak.

Eredetileg a francia királyi család küldött értékes ajándékként divatos ruhákba öltöztetett babákat más európai udvarokba. Már 14. századi feljegyzések is említik ezt a szokást. A 15. századtól a koronás divathölgyek között már viszonylag rendszeresen cirkuláltak a különleges tájékoztató babák. Nagy becsben is tartották őket a címzettek, hiszen ezek alapján tudták követni az aktuális francia divatot. Ez az előzmény.

Párizs a 18. századra egyre inkább a világ divatközpontja lett, de divatlapok ekkor még nem voltak, így hát szaporodott a közben Pandorának elnevezett babákat igénylő királyi udvarok és arisztokraták száma. Ekkor már nem csak drága királynői ajándék volt ez a felséges kartársnőknek.

A legjobb francia szabók is beszálltak a babaküldésbe – a távol élő gazdag kuncsaftok így meg tudták nézni a modelleket az utazó babák toalettjei alapján, és szívesebben rendelték meg a látott ruhát. Az addig levélben küldött bonyolult leírások, aprócska anyagminták alapján nehéz volt elképzelni a végterméket, és rizikós volt a drága öltözék megrendelése. A trendi babák megkönnyítették a döntést.

Kezdhetném úgy, hogy már a régi rómaiak is, és igaz lenne (volt, amikor rövid frizurát viseltek az ókori divathölgyek). Most viszont az 1920-as években trenddé vált női rövidhaj őrület a téma, vagyis a bubifrizura.

A határozott körvonalúra vágott rövid – ez alatt a 20. század elején többnyire az állig vagy csak kicsit lejjebb érő hajat értették – frizura az 1920-as évek nagy újítása. Kifejezte a nők emancipációját, és mivel fiúsnak tekintették, bátor kirándulásnak számított az előtte csak férfiak számára fenntartott fodrászati irányzat területére. És persze sokkal kényelmesebb volt, mint a hosszú, derékig vagy térdig érő, bonyolult fodrászolást igénylő, addig egyedül nőiesnek tekintett hajviselet.

Az I. világháború nehézségei meggyorsították a női életmód, és ezáltal a divat átalakulását, ami a boldog békeidőkben mindig csak lassan változott egy keveset. A háború idején a férfiak hadba vonulásával sok nő munkába állt, és egyúttal levágatta a haját, hiszen nem volt ideje és módja a „nőies” frizurával bajlódni. De ekkor még nem lett belőle igazán divat, inkább csak praktikus kényszerűség volt.

A 20-as évekre viszont kikristályosodott, hogy a háború befejeztével a nők nem akarnak visszatérni a régi béklyók közé: sokan tovább dolgoztak (még sok gazdag nő is igyekezett hasznos tevékenységet folytatni), már nem akartak földet söprő ruhát, nem akartak fűzőt, és nem akartak órákig szárítandó, fésülendő hosszú hajat sem. A modern, független, önálló kis hölgy, a flapper frizurája lett a bubi. A férfiak a fejüket csóválták, siratták a hölgyek elvesztett nőiességét, aztán mégis megszokták az új módit.