Gyerekszínész, majd igazi díva. Áramvonalas test, tussal hangsúlyozott kék szem, vastag szemöldök. Gyönyörű, nős férfiakkal viszonyba bonyolódó botrányhősnő, aki mindig férjhez is ment szerelmeihez. Nyolcszor házasodott. Rajongott az ékszerekért. Az elsők közt gyűjtött pénzt az AIDS leküzdésére. Meg jó színésznő is volt.

Elizabeth Rosemond Taylor Londonban született 1932-ben, de szülei amerikaiak voltak. Közvetlenül a II. világháború kitörése előtt a család visszatelepült az Egyesült Államokba. Kaliforniában telepedtek le, a papa művészeti galériát vezetett, a mama háziasszony volt, aki házassága előtt színésznőként tevékenykedett. Liz szép kislány volt, és mamája úgy gondolta, beteljesíti majd az ő színészi ambícióit, ezért filmes meghallgatásokra kezdte vinni.

A tehetséges gyereknek igen hamar munka ajánlatot tett a Metro Goldwyn Mayer stúdió és a Universal is, az utóbbit fogadták el. Egy kisebb szerepet kapott itt 1942-ben, de a stúdió emberei nem láttak benne fantáziát, szerintük nem volt elég gyerekes, szerződése meg is szűnt.

Viszont az MGM újabb lehetőséget adott neki, az 1943-as Lassie hazatér főszereplője lett. Elégedettek voltak vele, de az áttörést csak A nagy derbi című film hozta 1944-ben, amelyben egyébként Mickey Rooney volt a partnere. Brit akcentusú, lovagolni tudó gyerekszínésznő kellett a szerepre, s a 12 éves kislány kitűnően teljesített. Ettől kezdve nem volt többé gyerekkora, tinisztár lett, és a stúdió határozta meg az élete minden mozzanatát (bár a szemöldökét nem volt hajlandó megváltoztatni, és a haját sem hagyta átfesteni).

A régi időkben a férfiak hordtak vicces vagy fura ruhadarabokat, kiegészítőket, ám ma általában büszkén hirdetik, ők bizony (ellentétben a nőkkel) praktikusan öltöznek. De akkor mire véljük, hogy a szekrényükben ott lapul pár nyakkendő, pedig ruházati értelme nincs? Öncélú díszítmény? Igen.

A sálszerű, nyakbavaló kendővel kezdődött, ebből fejlődött ki lassanként a ma ismert nyakkendő. (A hideg ellen alkalmazott, használati értékkel bíró sál egy külön evolúciós vonal.) A gyökerek katonaiak, és elég régiek. Például már a híressé vált, az i.e. 210-ből származó, agyaghadsereg tagjainak is volt nyakkendője. Az első kínai császár, Csin Si Huang-ti sírhelyét az örökkévalóságig őrző agyagkatonák viseltek nyakra tekert kendőt (sokra csomót is kötöttek). Egyes történészek feltételezése szerint ez a viselet egyfajta katonai megtiszteltetés volt.

A rómaiaknál is katonai szerepű volt a nyakbavaló sál/kendő: Rómában áll Traianus császár híres diadaloszlopa, amelynek domborművein ilyet viselnek nyakukban a katonák. Az i.sz. 113-ban elkészült oszlop a Dácia feletti győzelem emlékét hirdeti. Egyes kutatások szerint az adott időkben sem Kínában, sem Rómában nem hordtak az átlagemberek ilyesmit, ezért gondolják a történészek, hogy valamilyen katonai kitüntetésféle lehetett ez. Ennek ellentmond, hogy (amint egy kommentelő − köszönet − felhívta rá a figyelmemet), hogy egy darabig a katonák rendes felszerelésének része volt a focale, vagyis nyakbavaló kendő, amely védte a nyakat, hogy a lemezvért ne dörzsölje ki. Tehát csak az a biztos, hogy az eredet katonai.

Racionalizált öltözködés, spárgatalpú szandál, szögletes formák, folyékony harisnya, anyaghiány, és ruhajegyek. A II. világháború alatt nem lehetett dúskálni a divatban (sem).

A II. világháború borzalmairól mindenki tanult, olvasott. Könyvtárnyi irodalma van, filmek kilométerei mutatják, történészek a mai napig elemzik, hogyan pusztították egymást nagy szakértelemmel az emberek. Én most nem a véres eseményeket, frontharcokat, embertelen gonosztetteket idézem fel, hanem azt, hogy a mindennapi élet divatjában, öltözködésében hogyan mutatkoztak meg a háborús hatások.

Párizsnak, a divatvilág és divatipar fővárosának is alkalmazkodnia kellett a háborús viszonyokhoz. A divat Franciaországban nem csupán a gazdagok kellemes szeszélye volt, hanem komoly gazdasági tényező. Az 1940-es német megszállástól kezdve a nácik diktáltak, és terveik között szerepelt teljes iparág áttelepítése(!) a Harmadik Birodalomba. Erről a tervről végül letettek, de importtilalom, komoly korlátozások és szigorú anyagtakarékossági előírások léptek életbe. Sok divatház bezárt, néhány Amerikába költözött. A megmaradtak anyag- és vevőhiánnyal küszködtek. Meg volt szabva az is, mennyi anyagot használhatnak fel egy-egy ruhadarab elkészítéséhez. A ritka anyagokat csak ruhajegyre adták, ha egyáltalán volt mit adni. A divatházak egy németek által kidolgozott pontrendszer alapján jutottak (kevés) anyaghoz.

Sokan utálják, mert bevallottan nem a „köznépnek” szól. Sznob újságnak tartják, amely egy megkérdőjelezhető vágyálom szerint retusálja a valóságot. Azt viszont nem lehet elvitatni, hogy az egyik leghíresebb divatlap, mindig a legújabb trendekről ad hírt, és sokszor befolyásolja is azokat. Már 125 éve.

Most az amerikai Vogue-ról lesz szó. A nemzetközi Vogue kiadványok mind ennek a leágazásai, és nem is olyan ősöregek mint az eredeti. Gyakori tévedés, hogy a Vogue (= divat franciául) magazin Franciaországból származik. Hát nem.

1892-ben bizonyos Arthur Turnure alapított New York-ban egy hetilapot, amely a divattal, a társasági élet eseményeivel, az élet ünnepélyesebb oldalával kívánt foglalkozni, emelkedett stílusban. Ez volt a Vogue. Az elitnek szánta, és korántsem csak úrhölgyeknek. Nehéz ezt ma elképzelni, amikor azt látjuk, hogy a Vogue kifejezetten női magazin, de akkoriban a férfi olvasókat érdeklő sportokról, társadalmi ügyekről, klubhírekről is írtak benne, és divattanácsokat is adtak az elegáns uraknak.

Condé Montrose Nast médiavállalkozó és kiadó 1909-ben vetett szemet a Vogue-ra. Meg is vette, és Amerika legismertebb divat magazinjává tette, kétheti megjelenéssel. Továbbra is az elitnek szólt, de a külső és a tartalom frissebben követte a divatot. A példányszám és a bevétel drasztikusan megnőtt Nast irányítása alatt.

1916-tól már megjelent a brit verzió is, 1920-tól pedig a francia. Egészen a gazdasági világválságig (1929-33) nagyon hasított a Vogue, és a többi Nast-lap is, ekkor viszont majdnem bedőlt a médiabirodalom, Vogue-ostól. A második világháborús viszonyok is megviselték az elit újságot, de ezt már Condé Montrose Nast nem érte meg. Végül a Vogue, mint tudjuk, életben maradt.