Hogy feleségül vehesse őt, a király lemondott a trónjáról. A britek ezt sosem bocsátották meg a kétszeresen elvált, közrendű, ráadásul amerikai nőnek. Wallis Simpson, a csábító enyhén szólva megosztó személyiség volt, de mivel mindig vonzóan és elegánsan öltözködött, a stílusát sokan irigyelték, és utánozták. Királyné ugyan nem lett, de windsori hercegné és divatikon igen. És gyaníthatóan kémkedett is.

Sok a bizonytalanság körülötte. A születési ideje nem biztos, ő mindig 1896-ot adta meg, de egyes források szerint 1895-ben született Pennsylvaniában, amikor szülei még nem házasodtak össze. Ez szégyellnivaló származást jelentett volna Bessie Wallis Warfield számára, így valószínűleg inkább csalt egy évet.

Apja hamar meghalt, a családtagok támogatták az özvegyen maradt anyát és kislányát. Később nagybátyja jóvoltából előkelő leányiskolába járt, de szegény lányként. A Bessie nevet ifjú korában hamar elhagyta, úgy vélte, az csak a teheneknek való. Sosem számított szépségnek (erősen szögletes arcformája miatt ez szóba sem jött), de eszes volt, vékony, csinos, élénk, és ibolyakék szemekkel bűvölte hódolóit, akik állítólag sokan voltak.

20 éves korában férjhez ment Earl Winfield Spencerhez, az amerikai hadsereg snájdig pilótájához, akiről később derült ki, hogy felettébb erőszakos, és alkoholista. Kapcsolatuk hányatott volt, hol együtt éltek, hol külön, végül 11 év után 1927-ben elváltak.

A válásig Wallis egyáltalán nem viselkedett szentként a kortársak visszaemlékezései alapján. A külön élős időkben a pletykák szerint viszonya volt egy argentin diplomatával, majd, amikor több mint egy évet töltött Kínában, ott viszonyba bonyolódott Galeazzo Ciano gróffal, későbbi olasz külügyminiszterrel, Mussolini vejével, akitől teherbe is esett, és abortuszát követően sosem lehetett gyereke. (Amerikai állami iratok szerint úgy tudni, hogy Wallis egy időre a tengerészeti hírszerzés ügynöke lett az 1920-as években, emiatt utazott Kínába.) Valamint – a pletykák szerint – állandóan flörtölt boldog-boldogtalannal, és sötét kínai lebujokban különlegesen vad szex praktikákat tanult. (Másképp hogyan is csábíthatta volna el évekkel később a Prince Charmingot, a világ legvonzóbb agglegényét egy csúnyácska, akkor már nem is túl fiatal nő???)

A 15. század során egy különös, kúp formájú, fátylas kalap, a hennin közel 60 évig(!) trendi női viselet volt, magas homlokkal kombinálva. Mai szerepe már csak annyi, hogy ha gyerekünk tündérkirálylány szeretne lenni farsangkor, kikölcsönözhetünk neki egy tüll ruhacsodát varázspálcával, csúcsos föveggel, és kész a tökéletes jelmez. Vagy esetleg mi is felveszünk egy hennint, ha középkori várúrnőként kívánunk tündökölni egy jelmezbálban.

Az abszurd kinézetű, magasba nyúló hennin az 1430-as évektől kezdett terjedni, először a nemesasszonyok körében. De volt egy nem kevésbé abszurd elődje is, a vízszintesen terjeszkedő cornette, vagyis kétszarvú kalap. Utóbbi is függöny nagyságú fátyoldísszel büszkélkedhetett, és a középkori keskeny ajtókat tekintetbe véve, joggal feltételezzük, hogy viselője csak lapjával tudott átvergődni egyik helyiségből a másikba. Korabeli hiteles ábrázolásként bízvást elfogadhatjuk például az angliai Arundel várának templomában lévő síremléket, amelyen a portugál származású Lady Beatrice, Arundel 12. earljének felesége látható irdatlan méretű cornette-ben. Márványban megörökítve.

A középkori divathölgyek egy darabig feszegették a trendi női fejfedő vízszintes kiterjedésének határait (ne feledjük, nem volt könnyű a fejen sikkesen egyensúlyban tartani a szarvas kalapkölteményt), majd – mivel a divat szeszélyes – áttértek a magasság meghódítására. Erre a célra kitűnően megfelelt a szép anyagokból készített felmagasodó kúpkalap.

Az előforduló méretekről eltér a kutatók véleménye, a becslések 30-tól akár 90 cm-ig terjednek. Általában a csonka kúp formájú kalapok voltak a szolidabb méretűek. A kúp nem függőlegesen állt a hölgy fején, mindig kicsit hátra ferdítve illesztették fel.

A viselet Burgundiában és más francia területeken volt a legnépszerűbb, de Angliában, Észak-Európában, Magyarországon, Lengyelországban is hordták.

A „fardagály” vagy turnűr a 19. század végén kétszer is több évre meghódította a divatvilágot, valószínűtlen méretű hátsóval ajándékozva meg a nőket. Persze a férfiak pontosan tudták a vágyálom és a valóság közötti különbséget, de a látvány lenyűgöző volt.

Noha az étkezés akkori kultúrája jelentősen befolyásolta a női bájak kiterjedését (gyakori ételrecept kezdés a 19. században az ilyen: végy egy tucat tojást és egy font marhafaggyút), a fenék mérhetetlen hangsúlyozására ez sem lett volna elegendő. A szexuális vonatkozásról persze a régi korokban ritkán ejtettek szót, mégis, a divatos sziluett mindig valami női attribútumot hangsúlyozott. Hol a keblekre, hol a derékra hívták fel a figyelmet extrém ruhaszabással és fűzővel. Aztán elkövetkezett a fenék hangsúlyozásának ideje.

A nőiesség alapvető jellegzetessége volt az irdatlan sok ruhaanyag felhasználása az öltözködési remekművekhez. A turnűr előtt divatos krinolin viszont terebélyes körkörös kiterjedése és önálló életet élő merev vázszerkezete miatt már egy szűkebb ajtón való átjutást vagy kecses leülést is komoly feladattá tett. Ez a divat semmilyen természetes mozgást nem támogatott, viszont csodálatosan sok anyagot lehetett hozzá felhasználni, művészi elrendezésben.

A nők unták a krinolint, de ragaszkodtak a megszokott anyagmennyiséghez, így jó megoldásnak látszott a turnűr. Eltűnt a nyikorgó krinolin váz, de a ruhaanyag bősége megmaradt, csak hátrafelé terjedt: a fenéken halmozták fel, festői formákban.

A turnűr első korszakában, az 1870-es években magasra emelt derékvonaltól kiindulva, enyhén lehajló ívben díszítette a női hátsókat, majd a második korszakban, az 1880-as évtizedben lejjebb került az ejtett derékra, vízszintesen elálló formában. Ez volt az úgy nevezett „polcos turnűr”, amely 1886-ban érte el legnagyobb méretét. A hátrafelé növekvő női ruha elterjedésében elévülhetetlenek Charles Frederick Worth, a legdivatosabb párizsi haute couture tervező érdemei.

A testhezálló férfinadrág titkát a középkor egy részében hosszú köntös fedte. A gyámoltalan ruhadarab ugyanis évszázadokon át tulajdonképpen három részből állt. A divat változása vívta ki (nagy nehezen) az egyesítésüket.

Középkori festményeket vagy metszeteket látva mindig felmerült bennem a kérdés, hogy ugyebár 21. századi technikákkal és elasztikus anyagokkal nem rendelkeztek, akkor vajon hogyan készült és miből volt a mai skinny farmerekhez hasonló, szorosan a testre simuló férfinadrág. Utána nézve az derült ki, hogy nem is volt az igazi nadrág!

Mediterrán területeken az ókor végéig egyáltalán nem hordtak nadrágot. Az északi „barbár” népek – a tartós hideg miatt – józan eszüket használva már a korai időktől kezdve praktikus (a maiakhoz hasonló) hosszúnadrágot készítettek, és viseltek. A keleti lovas népeknél is használták – kényelmes viselet volt a lovagláshoz. Az általános európai divat viszont csak a 12. században kezdett komolyan foglalkozni a nadrággal.

Ebben az időben a férfiak többnyire vászonból készült viszonylag bő, combig vagy térdig érő alsónadrágot – vagyis gatyát – hordtak. Derekukon madzaggal rögzítették, hogy helyben maradjon. Télen a gatya gyapjú változatát viselték. Ennek az alsóneműnek a szárait tűrték be a két lábukra felhúzott harisnyaszerű, különálló nadrágszárakba. Három különálló darabot tuszkoltak tehát magukra (alsónadrág + jobb szár + bal szár), hogy egyetlen nadrágszerű tüneményt létrehozzanak! A szárak felső végét zsinórral rögzítették a gatyát tartó madzaghoz.