A kivágható, papírból készült öltöztető babák már a 18. század közepétől szórakoztatták a kifinomult (és gazdag) felnőtteket. Később a gyerekeké lett a terep. Bár, az 1950-es évek Elvis Presley öltöztető babájával szerintem nem elsősorban a kicsik játszottak, inkább a nagyobb lányok öltöztették szívesen.

Amióta ismert a papír, babákat is készítettek belőle például vallási rituálékhoz vagy ceremóniákhoz. Itt az ázsiai kultúrák sok százéves szokásaira kell gondolni (pl. Japán, Indonézia), erre most nem térek ki, az érdeklődőknek komoly irodalom áll rendelkezésére. Az öltöztető babák világába szeretnék bepillantani, és ezek persze jóval későbbiek.

Európában, főleg Franciaországban a 18. század közepe táján jöttek divatba. A nevük pantin volt, és testrészeiket össze lehetett fűzni, így karjuk-lábuk mozgatható volt. Az ilyen figura tulajdonképpen átmenet volt a papírbaba és a zsinóros bábu között. A korabeli gazdag hírességeket figurázták ki velük, és a felnőtt, elegáns társaság ezen igen jól szórakozott. Minden papírbabának egyedi, divatos ruhát festettek (természetesen gondos kézi munkával), de cserélhető toalettjük ekkor még nem volt.

Az öltöztetős papírfigurák a század végén lettek trendik. Először a nagy divatközpontokban, Londonban, Párizsban és Berlinben jelentek meg, kezdetben divathirdetésként, a trendek iránt érdeklődő tehetős hölgyek nagy örömére. Terjedésüket a litográfia (kőnyomat) feltalálása is segítette, mert evvel a síknyomtatási eljárással színes, részletgazdag rajzokat tudtak nagy példányszámban előállítani.

Innentől nem volt megállás, és rövidesen az aprócska kisasszonyok és úrfik is szemet vetettek az öltöztető babákra.

A népszerű könyvek karakterei, később a filmek, képregények szereplői, és igazi hírességek is megjelentek kivágós baba formában, a gyerekek pedig mindenütt rajongtak az új játékért.

Egy New York-i gyerekkönyvtárban bárki megnézheti a (szépen kitisztított) Csacsi Öreg Medvét, kedvenc játékából pedig évente világversenyt tartanak. Tehát ma is trendi.

Játékmackóként (fizikai valójában) idén már betöltötte 95. életévét, bár irodalmi szereplőként még „csak” 90 éves. Eredetileg Edward néven kezdte pályafutását, amikor Alan Alexander Milne író a londoni Harrod’s áruházban megvásárolta őt kisfia, Christopher Robin első szülinapjára. Pár évvel később már a Winnie-the-Pooh névre hallgatott, a mesekönyvbe is így került be.

Winnie azért lett, mert kis gazdája sokszor látott az állatkertben egy Winnipeg (Winnie) nevű kanadai feketemedvét, aki nagyon tetszett neki. Pooh pedig egy szimpatikus hattyú volt. A kisfiú a neveket egybevonta, és átnevezte Edwardot. Milne papa mesehőssé tette a kisfiát – akit mi ugye Róbert Gidaként ismerünk, Karinthy Frigyes klasszikus tolmácsolásában – és gyereke játékait is. (Megjegyzem, Christopher Robin felnőtt korában könyvben írta meg, mennyire nyomasztotta őt ez hírnév.)

Az igazi Micimackó, Malacka, Kanga, Tigris és Füles megvan ma is, Zsebibaba sajnos elveszett egy almáskertben, még a 30-as években. (Bagoly és Nyuszi nem létezett a valóságban, csak a könyvekben szerepeltek.)

Az haute couture ma a divatvilág csúcsa. Méregdrága anyagokból készítenek csillagászati összegekbe kerülő ruhákat, gondos kézi munkával, igazán gazdag vevőknek. Lássuk, hogy ment ez régen.

Először is le kell szögezni, hogy amíg széles körben el nem terjedt a konfekció ruházat (amit eleinte megvetés övezett), addig a nők számára három lehetőség adódott, ha új ruhát akartak. Akinek kevés pénze volt, megvarrta saját magának, aki kicsit több „tűpénzzel” rendelkezett, házi varrónőt hívott, és annak a vérét szívta, amíg el nem készült a vágyott darab. A tehetősebb és a gazdag hölgyek pedig elegáns ruhaszalonokban szerezték be a legújabb divat szerinti ruhákat.

A Philadelphia Museum of Art digitálisan hozzáférhetővé tett egy 1910-es francia könyvecskét, amely bemutatja a divatszalonok világát. A Les Créateurs de La Mode kiadványban szuper képekkel is illusztrálták a divatipari tevékenység leírását. Gondoltam, ha már rendelkezésre áll egy csokor hiteles, korabeli fotó, érdemes a dolgot közelebbről is megvizsgálni.

Az haute couture (= magas szintű szabászat) kifejezéssel néha találkozunk ugyan, de már a kiejtése (ót kutűr) is nehézséget szokott okozni, nem szólva arról, hogy egy ilyen kreáció kifizetése legtöbbünknek leküzdhetetlen akadály lenne. Már ha vágynánk ilyesmire. Persze tudom én, csak fintorognánk, ha ilyet akarna valaki ránk tukmálni. :)

Világunkban a magassarkú cipő a nőiesség (eléggé szexista és többnyire kényelmetlen) szimbóluma, pedig eredetileg a férfiak kezdték hordani. XIV. Lajos például a piros sarkakat kedvelte.

Eredetileg az ázsiai lovas népek körében terjedt el a magassarkú cipő/csizma viselése, mert a sarok megakadályozta, hogy lábuk csúszkáljon a kengyelben, amikor a nyeregből felemelkedve küzdenek/lőnek. Mivel a lovas harcosok férfiak voltak, a magas sarok viselése férfi privilégium volt. Arrafelé igen sokáig fenn is maradt ez a viselet. Itt egy üzbég lovascipőt mutatok az 1850-es évekből.

Európában a 16. század végén csodálkoztak rá a nemes urak, hogy mennyire férfias viselet ez. 1599-ben a félelmetes sereget és lenyűgöző győzelmeket magáénak tudható I. Abbász perzsa sah követeket küldött az orosz, német és spanyol udvarba. Történelmileg a küldetés nem volt annyira jelentős, így most csak a perzsa diplomata-harcosok cipőjére koncentrálunk. Magassarkú volt , amivel valóságos divatlázat okoztak. Egyre több arisztokrata európai férfi akart olyan macsó lenni, mint a perzsák, és ironikus módon a magas sarokban találták meg ennek nyitját.