Igéző tekintetű démon és tehetséges színésznő, nagy formátumú hollywoodi sztár. Német nő, de náciellenes. Búgó hangú énekesnő, aki a fronton harcoló amerikai katonáknak koncertezett a II. világháború idején. A francia Becsületrendet is megkapta. Biszexuális és stílusikon. A legszebb lábúnak tartott nő és szex szimbólum. Ez mind Marlene Dietrich.

Németországban, Berlinben született 1901. decemberében, a Marie Magdalene Dietrich nevet kapta. (Később két keresztnevét összevonta, így lett Marlene.) Hegedűművésznek készült, érettségi után zenei főiskolára járt, de egy csuklósérülés véget vetett az álomnak. Viszont a szereplés továbbra is vonzotta.

Ezen az iskolai képen az alsó sorban jobbról a második.

A színpadot választotta. Eleinte csak a karban szerepelt, majd apróbb szerepeket kapott Max Reinhardt színházában, de nem tűnt ki. 1923-ban filmen is debütált, egy kicsike szerepben. Ebben az évben ismerte meg egy forgatáson Rudolph Sieber felvételvezetőt, akihez májusban már feleségül is ment. 1924-ben született lányuk, Maria, Dietrich egyetlen gyereke. (Nem lett odaadó anya, a karrierépítést és önmegvalósítást előtérbe helyezte.)

Rajzfilmes pályafutását nyughatatlan, erőszakos, pálcikalábú antihősként kezdte, majd kerekdedebb, mosolygós egérhős lett belőle. Miki egér már 89 éves, de világszerte népszerű, és még mindig hódít. Amerikában többen ismerik, mint a Télapót. Oscar-díjat is nyert.

Az íratlan szabályokat betartva várhattam volna még egy évet, hogy a kerek, 90. születésnapján méltassam a ma is trendi Miki egeret, de miért kéne betartani minden szokást, évfordulót? Az ő története évfordulótól függetlenül is érdekes. Walt Disney leghíresebb teremtménye 1928-ban kelt először életre. Alkotója mondhatni dühből rajzolta meg.

Ennek előzménye, hogy Disney ekkoriban a Universal Studios-nak csinált animációs filmeket, így nekik készült egy új sorozathoz Oswald, a Szerencsés Nyúl figurája 1928 elején. Disney szerette volna, hogy nagyobb költségvetésből dolgozhasson, ehelyett a stúdió csökkenteni akarta a kiadásokat, ezt pedig Walt nem fogadta el. A tárgyalások elmérgesedtek. A Universal felhasználta azt a Disney-nek előnytelen szerződést, amely a figura feletti jogokat átruházta a stúdióra, és még a rajzoló saját cégében dolgozó munkatársakat is átcsábította. Egy animátor maradt csak mellette, Ub Iwerks.

A felmérgesedett, csalódott Disney az elveszített Oswald helyett azonnal új, sikeres rajzfilm figurát akart létrehozni. (Közben még a szerencsétlen szerződés nem járt le, így el kellett készíteni az utolsó Oswaldos filmet is a Universalnak.)

Ma természetesnek tekintjük, hogy ha színdarabot nézünk, játszanak benne színésznők. Pedig a régi időkben sok országban nem léphettek színpadra a nők. Ahol nem tiltották kifejezetten, ott is kevés nő választotta a színészetet, mert nem becsülték, és minimum könnyűvérűnek tartották őket. Némelyikük persze az is volt.

Európában az első színházakat az ókori görögöknél találjuk. Ott a női szerepeket is férfiak játszották, karakteres maszkban, aminek egyébként fontos szerepe volt, mert a nézőktől való nagy távolság miatt a szereplők saját arca nem lett volna eléggé kifejező. A művészeteket és a tudományokat képviselő kilenc múzsa közül az ókori ábrázolásokon kettő tart álarcot kezében: Thalia és Melpomené. Az első a komédia múzsája, a második a tragédiáé.

A színház közismert jelképe máig két álarc (az egyik mosolygó, a másik szomorú).

Nem a színház fejlődését akarom részletezni – szánalmas végeláthatatlan próbálkozás lenne, hiszen hozzáértők hada megírta már. Én arra voltam inkább kíváncsi, hogy a nők mikor kerültek a képbe. Hát az ókorban nemigen. A középkorban sem, akkor is botrányos és gyalázatos dolognak számított, ha egy nő esetleg színészettel próbálkozott. A női szerepeket fiatal fiúkra bízták. Változást az olasz reneszánsz hozott a 16. század második felében.

Errefelé nem tiltották el a nőket a színészettől. Meg kell viszont jegyezni, az olasz főpapság azért nem rajongott a színésznőkért: megpróbálták betiltatni a női színjátszást. Egyházi dokumentumok tanúsága szerint a színésznőt kurtizánfélének tekintették, aki hiányos ruházatával és szabados életvitelével romlásba dönti az ifjakat, vagy legalábbis kísértésbe viszi őket. A század végére eldőlt, hogy a nők győztek.