A 18. század végétől az üdülőhelyeken fürdeni vágyó bátor hölgyek több rétegű, zárt flanel ruházatot viseltek, és harisnyában, cipőben, fejkendőben ereszkedtek a vízbe. A lóvontatású fürdőkocsiról. Ehhez képest az 1920-as évek lázadói már szinte (de csak szinte) ledérnek tekinthetők, pedig messze volt még a bikini.
A fürdőruha történetét a legrégebbi időktől a tangás bikini megjelenéséig erősen kivesézte már rengeteg könyv, blog, újságcikk. Engem az a rész érdekel ebből az evolúcióból leginkább, hogyan fedezték fel újra a szabadban fürdés örömét az emberek a 18. század vége felé – főleg a gazdagabbak, hiszen a szegények addig is használták fürdőkádnak a szabad vizeket –, és ettől kezdve milyen felszerelésekben próbálták élvezni a strandolást. Főként a nőkre gondolok, ők ugyanis eleinte hajmeresztő szabályrendszer alapján merülhettek csak a habokba, és ez leginkább az úgynevezett fürdőruhájukon látszott.
A vasúti hálózat kiépülésével először az elegáns tengerparti városok (később fürdőhelyek) látogatása jött divatba (séták a tengerparton, az erre a célra készült öltözékek felvonultatása, ismerkedés, társasági élet stb.), a fürdés csak később következett, de nehezített körülmények között. Szó szerint, ugyanis az erkölcsös hölgyek apró nehezékeket varrtak fürdőruhájuk (ma utcai toalettnek is sok lenne) aljára, nehogy a víz színén lebegjen a kelme, illetlenül felfedve a testüket. Itt megint a gazdagokról van szó, mert a kevésbé tehetősek nem voltak túlzottan finnyásak. Azt sem tudták, mi fán terem a fürdőruha, és meztelenül, vagy egy szál ingben lubickoltak egészen a viktoriánus kor szigorú és képmutató szemléletének elterjedéséig.
Minden fénytani érvnek ellentmondva, az első fürdőruhák jellemzően feketék vagy sötét színűek. A hosszú szoknya, a hosszú ujj, a nyakig zárt szabás, a nehéz flanel vagy gyapjúszövet magától értetődő volt. Úgy gondolták, megvédi őket a hideg víztől, és nem engedi lebarnulni a bőrt sem a napon (utóbbi meglehetősen pórias dolognak számított). Ha ez nem lenne elég: igazi úrinő (fekete) harisnyát és cipőt viselt tengeri fürdőzés közben. Hajukra sapkát tettek, kendőt kötöttek vagy kalap+kendő kombóval fedték be a fejüket. (És a Vatikán helytelenítette még ezt a fürdőruha szörnyet is.)
Ne úgy képzeljük el a dolgot, hogy a hölgyek valahol a parton átöltöztek és vidáman besétáltak a vízbe, majd a lubickolás végeztével víztől csöpögő (testre simuló!!!) klepetusban – ellenkező nemű sétálók vizslató pillantásainak kereszttüzében – kiballagtak volna a partra, hogy elheverjenek a fövenyen. Ilyen provokatív viselkedést nem engedett az illem. A tengerparton csak kifogástalan öltözékben jelenhetett meg egy hölgy. Mi volt akkor a megoldás? Hát a bolond fürdő etikett nélkülözhetetlen eleme, a fürdőkocsi.
Kerekeken guruló fakabinról van itt szó, amelyet többnyire lóval vontattak be a tengerbe. A fürdés divatjának terjedésével virágzó vállalkozásokat alapítottak a kocsik bérbeadására. Benépesítették velük a brit birodalom tengerpartjait, de jelen voltak az elegáns francia, német, amerikai és mexikói üdülőhelyeken is. Trendi lett.
A kabin az elején és hátulján is ajtóval rendelkezett. A hölgyek utcai toalettjükben beszálltak az egyik ajtón (még a parton), bent átöltöztek, majd megindult a kocsi a tengerbe. Kicsit mélyebb vízbe érve, kifogta a kocsis a lovat, és ők ketten távoztak. A nők a kabin tengerre néző ajtaján kiléptek: teljes diszkréció mellett egy kis lépcsőn ereszkedhettek a hullámok közé. Sok kocsira a tengerre néző ajtó fölé vászon elősátrat szereltek. Ezt egészen a vízig le lehetett ereszteni, így biztosítva a tökéletes magánszférát a szégyenlősebb úrhölgyeknek. Amikor megelégelték a rekreációs időtöltést, visszamentek a kabinba, átöltöztek utcai ruhájukba, és kis zászlóval jelezték a parton éberen figyelő személyzetnek, hogy ki lehet vontatni a kocsit.
Egy 1847-ben, Londonban kiadott igényes füzet, a The Traveller’s Miscellany and Magazine of Entertainment sok érdekes és hasznos utazási információ mellett leírást ad egy elegáns füdőkocsi belsejéről is.
„A belső részt mindenütt hófehér zománc fedi, és a padlózat felébe több lyukat is fúrtak, hogy a nedves flanel ruhákból kicsöpögő vizet szabadon elvezesse. Az apró szoba másik felének padlóját egy csinos, zöld japán szőnyeg fedi. Az egyik sarokban egy széles nyílású, gumival bélelt, zöld selyemzsákot helyeztek el. Ebbe dobják bele a vizes fürdőruházatot, hogy ne legyen útban. Nagy, lesarkított tükrök lógnak a szobácska mindkét oldalán, az egyik alatt egy toalett polc helyezkedik el, amelyen minden szükséges felszerelés megtalálható. Vannak csipeszek is a törülközőknek és a fürdőköntösnek, valamint az egyik sarokban található egy kis szögletes ülőke, amelynek a tetejét felhajtva megmutatkozik egy tároló, ahol tiszta törülközők, szappan, illatszerek stb. találhatók. Minden arra alkalmas helyet csipkével szegélyezett fehér muszlin fodrok és keskeny zöld szalagok díszítenek.” Hát, lehet, hogy a fürdőruha a 19. században még kényelmetlen volt, de a hely, ahol fel- és levették, biztosan kárpótolta a nőket.
Lassanként a fürdőruha is változott. Egyre több nő tanult meg úszni, már nem csak megmártózni akartak a vízben, így fokozatosan próbáltak megszabadulni a kényelmetlen lebernyegektől. Azért nem ment ez egyszerűen. Először rövidebbek lettek a ruhaujjak és a szoknyarész hossza, majd a nadrág lett egyre kurtább, kicsit később merészebb lett a nyakkivágás, idővel pedig eltűntek a ruhaujjak és a nagy gallérok is.
A 20. század elejére rövidebb, a mai nyári ruhára emlékeztető fürdődressz lett az elfogadott, sortszerű, de még terjedelmes nadrággal kombinálva. A hosszú harisnya fürdéshez már nem volt általános, sokszor térdzoknivá rövidült, és még mindig cipőben mentek be a vízbe. A merészebb hölgyek megváltak a zoknitól és a cipőtől is, és forradalmi újításként mezítláb gázoltak a tengerbe. Megjegyzem, sok helyen már a folyókon is elkerítettek strandoló helyeket, nem kellett feltétlenül messzire utazni a lubickolásért, felgyorsult hát a fürdőruha átalakulása is. Ekkor még a férfiak sem kisgatyában szelték a habokat, az ő fürdőruhájuk a nadrág+rövid ujjú felső+öv+vízi cipő tengely mentén alakult. Aztán megjelent a kötött, tornadresszre emlékeztető, teljesen testhezálló úszóruha, de még sokáig nagy felháborodást keltett a prűd közönség körében.
Egyik neves népszerűsítője Annette Kellerman ausztrál úszónő volt, aki hazájában bajnokságokat nyert, és egyúttal síkra szállt az egyszerű, kényelmes fürdődressz mellett. 1907-ben a népszerű úszónő az Egyesült Államokban járt, és a massachusettsi Revere Beach-en letartóztatták erősen illetlennek minősülő, testhezálló úszódressze miatt. Alakját kirajzoló, kötött anyagból készült fürdőruhájának nadrágrésze lábszárközépig ért, és harisnyát is viselt hozzá, de való igaz, nem hasonlított az akkor megfelelőnek tartott fodros lebernyegekre. Ennek ellenére (vagy épp ezért) viselete népszerű lett, annyira, hogy hamarosan saját fürdőruha márkát is forgalmazott. Ez már az első lépés a modern fürdőruhák irányába. De jó ideig még nem vált általánossá.
Az 1920-as évekre a nyári ruhára emlékeztető fürdőruha egyre rövidebb lett, kivágása mélyült, és az elengedhetetlen gatyácska is rövidült.
A jó erkölcsöt őrző amerikai fürdőhelyeken a szoknya és a térd távolsága nem lehetett több 15 cm-nél, ezt sok helyen le is mérték, és a szabályszegőket elvezették a strandról.
Találtam egy vicces-drámai képet 1922-ből, amin szoknya nélküli trikófürdőruhás nőket próbál ártalmatlanná tenni a chicagói rendőrség. Az ifjú hölgyek bűne az volt, hogy törvényt szegve, a számunkra ókonzervatívnak látszó fürdőruhájukban nyilvánosan, „szemérmetlenül mutogatták a lábukat”. Tíz év múlva ez a fajta fürdődressz már trendi volt, az ennél picit kivágottabb, egyrészes kötött fürdőruha lett a mainstream divat.
A 30-as évek egyrészes fürdődresszétől aztán már csak egy rövid lépés volt a decens kétrészes, 1946-ra pedig az aprócska bikiniig is eljutott a világ. Persze az sem volt azonnali diadalmenet: bemutatására egyetlen profi modell sem vállalkozott, így a Casino de Paris egyik táncosnője, Micheline Bernardini tárta a nagyközönség elé Louis Réard találmányát. A Vatikán bűnös viseletnek nyilvánította, és egészen az 1960-as évekig kellett várni, mire általánossá vált.
Örömmel fedeztem fel, hogy a New York Public Library / Digital Collection elég jó, régi fürdőruha divatrajz és fotógyűjteményt bocsátott a köz rendelkezésére. http://digitalcollections.nypl.org/items/510d47e0-f1d7-a3d9-e040-e00a18064a99/book?parent=36f876b0-c549-012f-bbb6-58d385a7bc34#page/3/mode/2up
