Az haute couture ma a divatvilág csúcsa. Méregdrága anyagokból készítenek csillagászati összegekbe kerülő ruhákat, gondos kézi munkával, igazán gazdag vevőknek. Lássuk, hogy ment ez régen.
Először is le kell szögezni, hogy amíg széles körben el nem terjedt a konfekció ruházat (amit eleinte megvetés övezett), addig a nők számára három lehetőség adódott, ha új ruhát akartak. Akinek kevés pénze volt, megvarrta saját magának, aki kicsit több „tűpénzzel” rendelkezett, házi varrónőt hívott, és annak a vérét szívta, amíg el nem készült a vágyott darab. A tehetősebb és a gazdag hölgyek pedig elegáns ruhaszalonokban szerezték be a legújabb divat szerinti ruhákat.
A Philadelphia Museum of Art digitálisan hozzáférhetővé tett egy 1910-es francia könyvecskét, amely bemutatja a divatszalonok világát. A Les Créateurs de La Mode kiadványban szuper képekkel is illusztrálták a divatipari tevékenység leírását. Gondoltam, ha már rendelkezésre áll egy csokor hiteles, korabeli fotó, érdemes a dolgot közelebbről is megvizsgálni.
Az haute couture (= magas szintű szabászat) kifejezéssel néha találkozunk ugyan, de már a kiejtése (ót kutűr) is nehézséget szokott okozni, nem szólva arról, hogy egy ilyen kreáció kifizetése legtöbbünknek leküzdhetetlen akadály lenne. Már ha vágynánk ilyesmire. Persze tudom én, csak fintorognánk, ha ilyet akarna valaki ránk tukmálni. :)
Franciaországban a legjobb régi divatszalonok egyedi, minőségi kínálatot nyújtottak a vevőknek, így megfeleltek az haute couture elvárásoknak (ezek alapjait Charles Frederick Worth divattervező fektette le, még a 19. század második felében). Ezekben a régi szalonokban nem a készruhát akasztották le a fogasról, hanem a vásárló igényei szerint készült el minden. Persze szezononként készítettek kollekciót, hogy legyen miből válogatni (ez ma is így van), ezt a szalon állandó próbakisasszonyai mutatták be az érdeklődőknek. Megrendeléskor mindent a vevő személyére szabtak, minden kívánságot figyelembe vettek.
A manökenséggel karcsú, de nem vékony (a soványság nem volt trendi) fiatal lányok kerestek némi pénzt, ám ha férjhez mentek, nem folytathatták ezt a munkát, hiszen már volt, aki eltartsa őket. Minden nagyobb szalon saját próbakisasszonyokat alkalmazott. Amúgy ez kellemes környezetben zajló, de kemény munka volt.
Egész nap rendelkezésre kellett állni (szó szerint): a hölgyvevők először rajtuk nézték meg alaposan a ruhákat, akár többször is (a megrendelt darab aztán méretre készült el a vevő számára). A ruhák tervezésekor is hosszú órákon át kellett mukk nélkül állniuk, amíg a tervező kipróbálta, hogy a megálmodott modell milyen anyagokból, milyen ráncolással, milyen díszítéssel lesz a legjobb. (Lásd fent, a nyitóképet.) Vigaszként olyan darabokban jártak fel-alá, amiket civilként sosem engedhettek meg maguknak. Némi pihenésre akkor volt mód az öltözőben, amikor a következő jelenésükre vártak.
A nagyobb divatházak egyébként külön étkezőt tartottak fenn az alkalmazottaknak, és igyekeztek korszerű világításról gondoskodni a műhelyekben, ahol a rajzolók, szabók, varrónők, hímzőnők kora reggeltől késő estig dolgoztak a drága ruhacsodák előállításán.
A szalon, a műhelyek és a közösségi helyiségek általában egy épületben voltak. A divatházban a földszinti szalonba sétáltak be a rendelni vágyó hölgyek, az emeleteken dolgoztak a szorgos szakemberek.
A munkamenet a rajzok elkészítésével kezdődött, többnyire férfiak végezték ezt a munkát.
Utána következett az anyagok kiválasztása, elég sok különleges ruhaanyagot tartottak raktáron, hogy elbűvöljék a potenciális vevőket.
A szabóműhelyben kiszabták a részeket. Bonyolult szabásmintákra gondoljunk, ekkoriban nem az egyszerűség volt a divat.
Az ügyes kezű varrónők külön műhelyben készítették ruhák felső-
és szoknyarészét.
Megint másik műhelyben ültek a hímzőnők, akik a megadott díszítőmintákat varázsolták az anyagokra.
Ismét külön műhelyben állították össze a ruhákat.
A kiegészítőket – kalapok, szőrmék – megint másik helyen csinálták. Persze léteztek külön kalap- vagy szőrmeszalonok is, de a nagyobb divatházak mindent egy helyen biztosítottak a gazdag divathölgyeknek.
Általában a legmegerőltetőbb fázis az egész személyzet számára az volt, amikor a megrendelő befáradt a szalonba ruhát próbálni. Az előkelő nők egyik fő elfoglaltsága volt ez. Volt, aki hatszor-hétszer is felpróbálta a készülő ruhát, és állandóan változtatásokat követelt (az idegösszeomlás szélére sodorva a szalon vezetőnőjét, a direktriszt). De volt olyan is, aki lazán csak kétszer próbált. Utóbbiból kevés akadt, és nem is tekintették igazi lelkes divathölgynek.
Végül még az elkészült ruhát is felpróbálták, és ha minden tökéletes volt, akkor kreáció a csomagolóba került, majd az erre rendszeresített alkalmazottak házhoz szállították.
Már csak a fizetés volt hátra. Ez ugye a férj vagy apa feladata volt, de sokszor nem siették el ezt a műveletet. Ilyenkor a szalon nem tudott mit tenni, várt. Néha sokáig kellett várni. Néha örökké. A hölgyeket pénzügyben „zaklatni” nem lehetett, mert nemcsak nem fizettek, de felháborodtak, és még a barátnőiket is lebeszélték arról, hogy az adott divatházban rendeljenek ruhát. Ebben az esetben a divatház bebukta a dolgot. Legfeljebb értesítették a többi szalont, hogy óvakodjanak a „rossz fizető” hölgytől.
A Philadelphia Museum of Art digitális könyvtárában az egész kiadványt meg lehet nézni, el lehet olvasni (francia nyelvű), sőt letölthető. https://archive.org/details/lescreateursdela00roge
