Hogyan zajlott ez a tevékenység a nekünk természetes mosógép (a nők legjobb barátja) nélkül? Mostak egyáltalán? Hol? Mivel? És mit csináltak a foltokkal?

Tudjuk, hogy a középkori Londonban (és más városokban is) az asszonyok főként közösségi mosóházban mostak. Itt némi pénzért lehetett melegített vízhez jutni, és rendelkezésre álltak dézsák is. Ez teljesen női terep volt, tevékenység közben a hírek kicserélésével, vagyis némi pletykával lazíthatták a kőkemény(!) fizikai munkát. És nekik könnyebb volt, mint a falusi nőknek, mert vidéken nem volt közösségi mosóház. Mivel általában a férfiak foglalták írásba az őket körülvevő dolgokat, és ők ugye nem vettek részt a mosásban, elég kevés adat maradt fenn, ami eligazíthatna bennünket a középkori szokásokat illetően. De azért van ilyen.

Megmaradt például egy útmutató, a Le Ménagier de Paris (magyarul párizsi lakosnak vagy párizsi gazdának lehetne fordítani az ófrancia kifejezést), amely 1393 körül született. Egy idősödő lovag írta ifjú (több mint 20 évvel fiatalabb) felesé­gének, azzal a céllal, hogy praktikus tanácsokkal lássa el: az első fejezetekben a rangos asszonyok társadalmi és vallási kötelezettségeiről ír, a második részben a háztartás vezetéséhez ad részletes instrukciókat. Itt szó esik a mosásról is. (Megjegyzem, külön konyhai blokk is van benne, receptekkel, menüsorral.) És persze egyéb kéziratokban is találhatók információmorzsák.

Egyértelműen igen. Eleinte csak igen egyszerű babáik voltak, de a 15. századtól már hivatásos játékkészítők látták el őket szebbnél szebb darabokkal.

Babákat szinte minden kultúra ismer, évezredekre visszamenően. A legkorábbi időkben mágikus, termékenységi és vallásos célt szolgáltak. Például az i.e. 2000 körüli egyiptomi sírokban talált, fából és agyagból készült apró emberfigurák nyilván nem játékbabák voltak, inkább a halottak túlvilági kísérői. De azért persze a gyerekeknek is voltak játékai.

Az ókori görög és római gyerekek is játszottak babával, de ezek általában nem maradtak fenn, mert anyaguk idővel szétmállott, elporlott. Ritka kivétel egy római rongybaba az 1-5. századból (ennél pontosabban nem állapítható meg a kora), amely szerencsére igen száraz helyen vészelte át az évszázadokat. Annyit állapítottak meg róla a tudósok, hogy vászonból készült, rongyokkal és papirusz darabkákkal tömték ki, de öltözéke nem maradt meg. Ma a British Museum kincsei közé tartozik.

A középkorban a kisfiúk katonás típusú játékszereket kaptak, míg a kislányok játékbaba dajkálásával készülhettek későbbi női feladataikra. A latin pupus/pupa szó újszülött gyereket jelent, ebből lett németül Puppe, franciául pedig poupée a baba neve.

A babák készítéséhez felhasznált leggyakoribb anyagok a rongy, a fa és az agyag, de használtak csontot, viaszt, ólmot, kukoricacsutkát vagy papírmasét is. Voltak ehető babák is – mézeskalácsból. Ez már előre vetíti, hogy ebben a posztban sajnos nem lesz sok kép, mert a sérülékeny anyagokból való babákat elemésztette az idő, főként leírásokból tudjuk, hogy milyenek voltak.

A sötét középkor elrettentő ismertetőjegyei között az élen szerepel a személyes higiénia hiánya. Mai tisztaság felfogásunk szerint ez nagyjából helytálló, ám akkoriban másképp gondolkodtak erről. Egyébként szoktak fürdeni is, amíg a szifilisz elterjedésével és a nagy európai pestisjárvánnyal meg nem fordult a trend.

Általában azt gondoljuk, hogy a (sötét) középkori Európában az emberek nemigen törődtek a testük tisztán tartásával. A 6. században élt ír szentről, Szent Fintanról úgy tudni, mindössze évente egyszer, húsvét előtt fürdött. Van okunk feltételezni, hogy nem kizárólag a szentté vált különc ír szerzetesek bántak csínján a mosakodással. Akkoriban a vikingeket például kifejezetten tisztaságmániásnak tartották, mert hetente vettek fürdőt. Sok ilyen példát találhatunk a történeti feljegyzésekben. De arról is olvashatunk, és korabeli képeket is találhatunk, hogy nem csak évente fürödtek a középkoriak.

Személyes higiénia létezett a középkorban is. Az emberek tudták, hogy néha kell arcot meg kezet mosni. Korabeli útmutatók kifejezetten állították, hogy időnként fontos megszabadulni a testre tapadt kosztól, tehát fürödni érdemes, de gondosságot és komolyságot igénylő tevékenységnek tekintették. Nem annyira a tisztaság érdekelte őket, hanem a vízben üldögélés (feltételezett) egészségügyi hatásai.

A modern melltartó a 20. század elejétől boldogítja a nőket, addig csak néha felbukkanó, de nem túl ismert alsóneműnek számított. Volt, amikor nem tartotta a támogatandó testrészt, sokkal inkább leszorította, volt, amikor szinte átdöfte a ruhát, annyira csúcsos volt. És volt idő, amikor szemétre vetették, de túlélte.

A melltartó nyomaira az egészen régi időktől rábukkanhatunk, különböző formákban lappangó ruhadarab volt sok évszázadon át. Fennmaradt ókori mozaik ábrázolásokon látszik például, hogy a római hölgyek a mai pánt nélküli szalagmelltartóra emlékeztető strophium nevű mellszalagot viseltek sporthoz, játékhoz.

Itt-ott homályos utalások találhatók egyes középkori egyházi forrásokban is, de egyáltalán nem volt általánosan használatos alsónemű, az biztos.

Az egyház határozottan ellenezte, mint minden ördögi kísértést (ami persze nem jelenti, hogy egyes nők nem hordtak valamilyen melltartófélét). Nem a mellek hangsúlyozása, alátámasztása számított erkölcsösnek, hanem a leszorításuk, eltüntetésük, hogy megkíméljék szegény férfiakat az esetleg feltámadó bűnös vágytól. Nemrégiben viszont jó állapotban fennmaradt középkori ruhadarabokat, köztük két, a maiakra emlékeztető, vászon melltartóféleség maradványait találták az ausztriai Lengberg várában egy rekonstrukció során. Vélhetően 15. századiak. Tehát tárgyi bizonyíték is akad.

A kezdetleges melltartófélék igencsak zárójeles megjelenése mellett a fűző egészen a 19. század második feléig tartotta fogságban a női melleket, néha le-, néha felnyomva, de mindig összeszorítva. 1889-ben egy francia fűzőkészítő, Herminie Cadolle Bien-être (jóllét) néven kétrészes alsóneműt alkotott: egy rövidebb fűzőt a derékra-csípőre és egy pántos „melltámasztékot” felülre. Olyan volt az egész, mint valami abszurd, viktoriánus fürdőruha, de a felső rész már határozottan a mai melltartót idézi, a két mellnek külön helyet biztosítva. Igen lassan terjedt, főleg terápiás céllal ajánlották azoknak, akiket végképp elnyomorított a teljes fűző.

Az amerikai Vogue magazin nevezte a fel-feltűnő új fehérneműt először melltartónak  1907-ben. 1911-ben már az Oxford English Dictionary is felvette szókészletébe a brassière kifejezést.