Elsősorban a férfidivatban harapózott el, de a nők is boldogan viseltek hosszában osztott, eltérő színekben pompázó ruhát. A sokáig trendinek számító megoldás utóbb főként az udvari bolondok viseletében élt tovább. Ma a kártyapakli Jolly Joker figuráján láthatunk ilyet.

Már a 13. századi Európában is lehetett találkozni a felemás férfiruhával, de a 14. századtól lett igazi trend. Mivel a középkori férfinadrág szárai sokáig nem képeztek szerves egységet a gatyarésszel, igen egyszerű volt különböző színű nadrágszárakat párosítani egymáshoz, és ezt meg is tették (a gyámoltalan nadrág sajátosságairól itt írtam korábban).

Először tehát a nadrág szárain jelentkezett a felemás színdivat, aztán a ruházat többi részén is hódított. Ez kivételesen nemcsak a gazdagok divatja lett, hanem minden társadalmi rétegben kedvelték és követték, a 15. században is. Láthatjuk uraságon, hóhéron, paraszton és zenészen egyaránt.

Német területeken halbierte Kleidung, francia vidékeken mi-parti, Angolhonban parti coloured clothing névre hallgatott. Eredete nem csupán az élénk színek társításában látott cicomázkodási, feltűnési lehetőséghez köthető, ugyanis elterjedt a címerszínek és ábrák megjelenítése az öltözéken. A gazdagok, lovagok családjuk címerszíneit kezdték viselni, a pórnép pedig urai színével mutatta meg, hova tartozik.

Persze nem lett volna ebből divat, ha csupán praktikus okok mutatkoznak, de meglátták benne a kifinomult ízlés kifejezésének lehetőségét is. A fejlődő technológiák egyre több szép szín előállítását tették lehetővé, a hosszanti színmegosztás nyújtotta az alakot – a korabeli divathölgyek nagy örömére (mert ugye ők is elkezdtek ilyen trendi ruhákat hordani).

A festményeken sudárnak tűnő reneszánsz nők királyi magasságukat leginkább egy korabeli platform cipőnek köszönhették. Ez volt a chopine.

Mindannyian láttunk már hagyományos, magasított japán vagy kínai papucsokat, cipőket. A török és arab nők is viseltek ilyet. Ha visszanézünk az ókorba, ott is találkozunk vele koturnus néven; a 6. századtól színpadon is viselték a magas talpú lábbeliket.

A keleti típusokról köteteket lehetne írni (írtak is), de most nézzük az európai fajtát. Eleinte főként praktikus okokból kezdték hordani ezt a felső vagy külső cipőt, amely megkímélte viselőjét a piszoktól, az út porától, és nem a drága bőr vagy textil cipőben kellett sarat dagasztania. A századok során sok helyen, sok formában felbukkant, de a 15. századtól divatcikk lett az előkelő – első sorban olasz – hölgyek körében.

A trendi spanyol nők (arab hatásra) már korábban is viselték, ők nem rejtették a szoknyájuk alá, díszes darabokban parádéztak. Talpa általában parafából készült.

Széles körben a gazdag, előkelő olasz hölgyek terjesztették el a chopine-t, főleg Velencében dúlt az őrület. Divatos is maradt egészen a 17. század elejéig. (Megjegyzem, Észak-Európában nem lett népszerű.) Miért hangsúlyozom, hogy gazdag és előkelő nők hordták? Mert az extrémebb változatokban járni nem igazán lehetett, legalábbis segítség nélkül nem. Tehát csak olyan viselte, akinek nem kellett kétkezi munkát végeznie, volt szolgálója, aki segített felvenni, és akadt inasa, akinek a karjára támaszkodva tipeghetett benne.

Bő, uniszex felsőruha, amit sok változatban viseltek az európai férfiak és nők a késő középkorban. A magyar divattörténetekben is francia nevén említik. A sokféléből a leginkább extrém a földig érő ujjú volt, ízes régi nevén – Apor Péter meghatározása szerint – a kutyafüles mente.

A fura nevű köpeny/köntös/ruha 1380 körül jött divatba és a következő század első felében is népszerű maradt Európa-szerte. Az akkori divatvilág központjának a burgundi udvar számított, ott találkozhatott a szemlélő a legújabb különleges darabokkal, onnan diktálták a trendet.

Hasonló felsőruhát persze már addig is viseltek, de az houppelande különösen bő, igencsak redőzött, többnyire övvel hordott változat volt. A nőké bokáig vagy földig ért, a férfiak válogathattak a különböző hosszúságok között, a combközépig érőtől a bokát verdesőig.

Létezett belőle ujjatlan, oldalt nyitott variáció, de legtöbbször terjedelmes ujjakkal látták el. Volt, amikor a bő ujjakat a csuklónál összefogták, így kitömött zsákra emlékeztető képződmény takarta a karokat.

Kedvencem a tölcsér vagy kürt alakú ujjal készült houppelande. Az ujjak a divat túlkapásaként gyakran földig értek. Elképzelhetjük mennyire lehetett ez néha porban vonszolt viselet praktikus, de a látvány mindenesetre pompás.

Mondanom sem kell, nem a pórnép, hanem az előkelők hordták mindenütt. A felhasznált nagy mennyiségű, lágy esésű, szépen redőződő szövet, a nemes anyagok (selyem, brokát, bársony), a gazdag díszítés mind a magas rangot, nagy vagyont jelezte.

A modern melltartó a 20. század elejétől boldogítja a nőket, addig csak néha felbukkanó, de nem túl ismert alsóneműnek számított. Volt, amikor nem tartotta a támogatandó testrészt, sokkal inkább leszorította, volt, amikor szinte átdöfte a ruhát, annyira csúcsos volt. És volt idő, amikor szemétre vetették, de túlélte.

A melltartó nyomaira az egészen régi időktől rábukkanhatunk, különböző formákban lappangó ruhadarab volt sok évszázadon át. Fennmaradt ókori mozaik ábrázolásokon látszik például, hogy a római hölgyek a mai pánt nélküli szalagmelltartóra emlékeztető strophium nevű mellszalagot viseltek sporthoz, játékhoz.

Itt-ott homályos utalások találhatók egyes középkori egyházi forrásokban is, de egyáltalán nem volt általánosan használatos alsónemű, az biztos.

Az egyház határozottan ellenezte, mint minden ördögi kísértést (ami persze nem jelenti, hogy egyes nők nem hordtak valamilyen melltartófélét). Nem a mellek hangsúlyozása, alátámasztása számított erkölcsösnek, hanem a leszorításuk, eltüntetésük, hogy megkíméljék szegény férfiakat az esetleg feltámadó bűnös vágytól. Nemrégiben viszont jó állapotban fennmaradt középkori ruhadarabokat, köztük két, a maiakra emlékeztető, vászon melltartóféleség maradványait találták az ausztriai Lengberg várában egy rekonstrukció során. Vélhetően 15. századiak. Tehát tárgyi bizonyíték is akad.

A kezdetleges melltartófélék igencsak zárójeles megjelenése mellett a fűző egészen a 19. század második feléig tartotta fogságban a női melleket, néha le-, néha felnyomva, de mindig összeszorítva. 1889-ben egy francia fűzőkészítő, Herminie Cadolle Bien-être (jóllét) néven kétrészes alsóneműt alkotott: egy rövidebb fűzőt a derékra-csípőre és egy pántos „melltámasztékot” felülre. Olyan volt az egész, mint valami abszurd, viktoriánus fürdőruha, de a felső rész már határozottan a mai melltartót idézi, a két mellnek külön helyet biztosítva. Igen lassan terjedt, főleg terápiás céllal ajánlották azoknak, akiket végképp elnyomorított a teljes fűző.

Az amerikai Vogue magazin nevezte a fel-feltűnő új fehérneműt először melltartónak  1907-ben. 1911-ben már az Oxford English Dictionary is felvette szókészletébe a brassière kifejezést.