Ma úgy öltözünk, ahogy kedvünk tartja, de régen a hatalom időről időre beleszólt az öltözködésbe is. Így keletkeztek a különféle szigorú ruharendeletek. Hosszú távon mindegyik csúfos kudarcot vallott.

Vaskos köteteket lehetne megtölteni a régi idők során sok országban kiadott ruharendeletekkel, úgyhogy itt épp csak egy kis ízelítőt adhatok a hivatalos hatalom ilyen irányú próbálkozásaiból. Ezeknek általában kettős volt a célja: egyrészt a fényűzést kívánták mérsékelni, másrészt meg akarták akadályozni, hogy a köznép mértéktelenül utánozhassa az előkelők divatötleteit. Hiszen hogyan lehetett volna megőrizni a ruházaton is látszó kiváltságos megkülönböztetést, ha bárki hordhatott volna például csipkét, gyöngyöt vagy éppen hosszú uszályt?

A ruharendeletek esetében bátran mondhatjuk, hogy már a régi rómaiak is. Az első ismert fényűzést korlátozó törvény a római Lex Oppia K.e. 215-ből. A nők – őket tekintették tékozlónak, költekezőnek – luxusigényére kívántak általa féket vetni, így korlátozták a színes ruhák, az arany ékszerek viselését és a kocsikázást (kivéve, ha vallási szertartásra sietett ló vontatta kocsival a hölgy). Húsz évig volt érvényben a törvény, de a divatkedvelő hölgyek nemigen tartották be.

K.e. 195-ben a szenátusban komoly vita folyt arról, hogy fenntartsák-e, végül viharos körülmények között helyezték hatályon kívül, ugyanis közben a nők tömegesen utcára vonultak, és ott a szavazásra jogosult férfiakat arra próbálták rávenni, hogy töröljék el a törvényt. Kitartásuk sikerrel járt. Az egyéb ilyen típusú római törvények egy idő után mind csendben elhaltak, a nők meg divatoztak tovább.

A középkorba ugorva elképesztő mennyiségű ruharendelettel lehet találkozni. A talján földön kiadottaknak például visszatérő eleme, hogy tiltják a gyöngyviselést (szinte minden olasz város rendelete említi), az aranyos-ezüstös fejdíszeket, díszes gombokat, a sok ékszert, és főként a hosszú uszályt. Újra meg újra, évszázadokon átívelően – nyilván nem érték el a kívánt hatást. Sem elsőre, sem sokadjára.

Néhány kiragadott példa. Bolognában 1250-ben betiltják az uszály viselést, a prostituáltakat kivéve. Ez az elrettentés nem vezetett sikerre, így később az uszály megrövidítéséért felelős tisztviselőket választottak. Sienában 1274-ben betiltják a legtöbb ruhadíszt és a csipkét, az uszály nem lehet 30 cm-nél hosszabb, különben büntetést kell fizetni. Modenában 1327-ben rendelet mondja ki, hogy az uszály nem lehet egy karnyinál hosszabb. A főtér egy kövére vésett jelzés volt a mérték, a törvénytisztelők itt lemérhették, hogy ékességük megfelel-e a kívánalmaknak. Pisában 1356-tól tilos volt az 1/5 karnyinál hosszabb uszály, de úgy tűnik, még sokáig küzdöttek a megoldhatatlan divatproblémával, mert 1420-ban új (enyhébb) rendeletet hoztak, ekkor már csak az egy karnyinál hosszabb sleppet tiltották.

A testhezálló férfinadrág titkát a középkor egy részében hosszú köntös fedte. A gyámoltalan ruhadarab ugyanis évszázadokon át tulajdonképpen három részből állt. A divat változása vívta ki (nagy nehezen) az egyesítésüket.

Középkori festményeket vagy metszeteket látva mindig felmerült bennem a kérdés, hogy ugyebár 21. századi technikákkal és elasztikus anyagokkal nem rendelkeztek, akkor vajon hogyan készült és miből volt a mai skinny farmerekhez hasonló, szorosan a testre simuló férfinadrág. Utána nézve az derült ki, hogy nem is volt az igazi nadrág!

Mediterrán területeken az ókor végéig egyáltalán nem hordtak nadrágot. Az északi „barbár” népek – a tartós hideg miatt – józan eszüket használva már a korai időktől kezdve praktikus (a maiakhoz hasonló) hosszúnadrágot készítettek, és viseltek. A keleti lovas népeknél is használták – kényelmes viselet volt a lovagláshoz. Az általános európai divat viszont csak a 12. században kezdett komolyan foglalkozni a nadrággal.

Ebben az időben a férfiak többnyire vászonból készült viszonylag bő, combig vagy térdig érő alsónadrágot – vagyis gatyát – hordtak. Derekukon madzaggal rögzítették, hogy helyben maradjon. Télen a gatya gyapjú változatát viselték. Ennek az alsóneműnek a szárait tűrték be a két lábukra felhúzott harisnyaszerű, különálló nadrágszárakba. Három különálló darabot tuszkoltak tehát magukra (alsónadrág + jobb szár + bal szár), hogy egyetlen nadrágszerű tüneményt létrehozzanak! A szárak felső végét zsinórral rögzítették a gatyát tartó madzaghoz.