Ma természetesnek tekintjük, hogy ha színdarabot nézünk, játszanak benne színésznők. Pedig a régi időkben sok országban nem léphettek színpadra a nők. Ahol nem tiltották kifejezetten, ott is kevés nő választotta a színészetet, mert nem becsülték, és minimum könnyűvérűnek tartották őket. Némelyikük persze az is volt.
Európában az első színházakat az ókori görögöknél találjuk. Ott a női szerepeket is férfiak játszották, karakteres maszkban, aminek egyébként fontos szerepe volt, mert a nézőktől való nagy távolság miatt a szereplők saját arca nem lett volna eléggé kifejező. A művészeteket és a tudományokat képviselő kilenc múzsa közül az ókori ábrázolásokon kettő tart álarcot kezében: Thalia és Melpomené. Az első a komédia múzsája, a második a tragédiáé.
A színház közismert jelképe máig két álarc (az egyik mosolygó, a másik szomorú).
Nem a színház fejlődését akarom részletezni – szánalmas végeláthatatlan próbálkozás lenne, hiszen hozzáértők hada megírta már. Én arra voltam inkább kíváncsi, hogy a nők mikor kerültek a képbe. Hát az ókorban nemigen. A középkorban sem, akkor is botrányos és gyalázatos dolognak számított, ha egy nő esetleg színészettel próbálkozott. A női szerepeket fiatal fiúkra bízták. Változást az olasz reneszánsz hozott a 16. század második felében.
Errefelé nem tiltották el a nőket a színészettől. Meg kell viszont jegyezni, az olasz főpapság azért nem rajongott a színésznőkért: megpróbálták betiltatni a női színjátszást. Egyházi dokumentumok tanúsága szerint a színésznőt kurtizánfélének tekintették, aki hiányos ruházatával és szabados életvitelével romlásba dönti az ifjakat, vagy legalábbis kísértésbe viszi őket. A század végére eldőlt, hogy a nők győztek.
A commedia dell’arte, az állandó karakterekre (Arlecchino, Pierrot, Colombina stb.) és improvizálásra alapozott színház divatba jött talján földön, és itt már megjelentek olyan női szereplők, akiket tényleg nők alakítottak. Erről az 1560-as évektől vannak feljegyzések. Az első híressé vált színésznő, egy elismert utazó társulat (Compagnia dei Comici Gelosi) tagjaként Isabella Andreini volt. A társulat olasz és francia földön a legmagasabb köröket szórakoztatta, sikerrel. IV. Henrik francia király udvarában is felléptek.
Isabella tehetségét elismerték, ráadásul szép, elegáns és művelt volt. A commedia dell’arte karakterei közül az általa sokszor játszott szerelmes lányt (színpadi állandó párja Flavio) utóbb róla nevezték el Isabellának. Neki tulajdonítják, hogy az improvizálás hamar alapvető módszer lett ebben a színházfajtában. Tehetséges színésznőként unta ugyanis a mindig kétségbeesett, mindig szerelmes lány mindig kiszámítható mondatait, ezért az előadásokon pillanatnyi ötleteinek engedve rögtönzött, és életet vitt a szerepbe. A kortársak szerint lenyűgözően csinálta. Igazi prima donna lett.
Franciaországban sem tiltották a női színjátszást, de a színészet általában erkölcstelennek számított. Marie Vernier (1590-1627) az első francia színésznő, akinek a neve fennmaradt. Róla nem találtam képet. Ő vezető színésznője és társdirektora volt egy utazó társulatnak. Különleges foglalkozása ellenére teljesen példás életet élt – legalábbis a róla fellehető igen kevés adat ezt mutatja. A katolikus egyház ki is közösítette a színészeket (férfiakat, nőket egyaránt). Az utazó színházi csoportok erről nem vettek tudomást, és továbbra is tartottak előadásokat, sőt külföldön is szerepeltek, így akadt, amelyik Angliába is átrándult.
Nem úgy kell elképzelni, hogy gondoltak egyet, és elindultak egy idegen országba. A színészek ekkoriban nem voltak gazdagok, kellett hát támogató is hozzá, leginkább főúri, mert csak egy tehetős rajongó tudta kifizetni a költségeiket.
Angliába egy ilyen francia truppal érkeztek először színésznők 1629-ben, társulatukat Henrietta Mária angol királyné pártfogolta (aki eredetileg francia királyi hercegnő volt). Angol földön addig a női szerepeket mindig férfiak játszották (tudjuk ezt a shakespeare-i színház számtalan leírásából), a derék briteknek sokkoló volt hát az igazi nők látványa a színpadon. És nem a jó értelemben.
Egy London püspökének írt korabeli, elégedett beszámoló levél szerint a színházlátogatók kifütyülték, almával annyira megdobálták a francia színésznőket, hogy elmenekültek a színpadról. Pár hét múlva más helyszínen próbálkozott a társulat, de enyhén szólva megint nem arattak sikert. Annyira nem, hogy „tekintettel balszerencséjükre” a játszó engedélyükért befizetett pénz egy részét is visszakapták.
Jóindulatú angol szerzők még pár év múlva is arról értekeztek, hogy a női színészet arcátlanság, gyalázatos, megbotránkoztató és nőietlen(!). 1640-től aztán inkább a polgári forradalommal, a király kivégzésével, bizonyos Oliver Cromwell nevű puritán lord protectorral és főleg a túléléssel foglalatoskodtak az angolok. A színházi előadásokat egyébként is betiltották a puritánok, az állandó színházakat pedig bezárták.
1660-ra véget ért puritán uralom, és II. Károly trónra lépésével megkezdődött a restauráció korszaka. Témánk szempontjából ez azért számít, mert az új király színházbarátnak bizonyult. Újra divat lett a színházba járás. A királlyal visszatért a száműzetésből Thomas Killigrew színdarabíró, aki hivatalos királyi szórakoztató lett. Engedélyt kapott színházalapításra, nőket is szerződtetett. 1660. decemberében az ő színházában lépett színpadra az első hivatásos angol színésznő, Margaret (Peg) Hughes. Desdemona szerepét alakította Shakespeare Othellójában.
A társulat primadonnája eredetileg Ann Marshall volt ugyan, de arról nincs feljegyzés, hogy ő játszotta volna ezen az előadáson Desdemonát. Korabeli visszaemlékezések alapos elemzése után a színháztörténeti szakemberek megegyeztek abban, hogy Peg Hughes – seconda donna a társulatban – játszotta a szerepet, így ő számít az első profi színésznőnek. Samuel Pepys a híres, kódolt személyes naplót vezető angol parlamenti képviselő (mint szinte mindenről) Hughes-ról is megemlékezett, bár csak kicsit később látta játszani. „Rendkívül csinos nőnek” írta le az akkor 30 éves Peget.
Az angol közönség most már egészen rövid idő alatt elfogadta a nőket a színpadon. Színésznők esetében nem történt például meg, hogy félbeszakadt volna az előadás, mert a női szerepet játszó színész nem érkezett meg időben a színpadra, ugyanis még nem volt kész a borotválkozással. :)
Peg Hughes szépsége és nyitott személyisége miatt sokaknak tetszett, ezt ki is használta. Különböző szeretőkkel hozták hírbe (nem ok nélkül), köztük rövid ideig a király is szerepelt, végül aztán Cumberland hercege mellett kötött ki. A herceg patronálta, mindennel elhalmozta, értékes ékszereket ajándékozott neki, tulajdonképpen egy vagyont költött rá, de feleségül nem vette. Viszont sajátjának ismerte el 1673-ban született kislányukat, és családként éltek együtt. Peg a gyerek születése után hamarosan újra játszott. Sajnos nem csak a színpadon: szerencsejáték függő lett.
A herceg végrendeletében gondoskodott Pegről és kislányukról, de halála után hamarosan a színésznő kénytelen volt eladogatni csodás ékszereit, mert rengeteg adóssága gyűlt fel. Játékfüggősége legyőzte.
Egyik értékes gyöngynyakláncát egy fiatalabb pályatársnője, Nell Gwyn vásárolta meg. Ő is az első angol színésznők egyike. A színésznőkkel szembeni előítéletek rá gyakorlatilag mind érvényesek voltak, mégis híres és elfogadott lett. Konkrétan gyerek prostituáltként kezdte, és azért csatlakozott a színházhoz 13 éves korában, mert úgy gondolta, ott több gazdag ügyfelet talál. Ám kitűnő színésznőnek bizonyult, főleg vígjátékokban, pedig eleinte még olvasni sem tudott.
Számos híres és gazdag férfival volt viszonya, de meg sem állt a király ágyáig. II. Károly sok kalanddal dicsekedhetett, de a zabolátlan, tűzről pattant Nell mégis meg tudott maradni mellette hosszú évekre (újabb királyi szeretők felbukkanása ellenére), és két fiút is szült neki. Túlélte a királyt, aki gálánsan megemlékezett róla végrendeletében. Két évvel később, 1687-ben mégis adósságokat hátrahagyva (ő is kedvelte a szerencsejátékot) halt meg. Még csak 37 éves volt.
Ezek voltak a kezdetek. Mára a színészet általánosan elfogadott, magas státuszú szakma. A nők teljes jogú résztvevői, és ha tehetségesek, valamint egy kis szerencséjük is van, elismerik őket. Tudjuk, ma sem könnyű karrier ez, de nem szükséges áruba bocsátaniuk a testüket a szakmai előrejutásért és a létfenntartásért. Bár, amennyire tudni lehet, akadnak azért ma is kivételek. Mondjuk az könnyítő tényező, ha egy színésznő legalább nem szerencsejáték függő.
Képek: Wikipedia
