Igazi hollywoodi trendszetter volt: több mint 50 éves pályafutása alatt minden fontos filmszínésznőnek tervezett jelmezt, és több mint ezer filmben dolgozott. Harmincötször jelölték Oscarra.

Kaliforniában született Edith Claire Posener néven 1897-ben. Francia szakon végzett a Berkeleyn, és mester fokozatot szerezett újlatin nyelvekből a Stanford egyetemen 1920-ban. (Érdekes indulás, mivel tudható, hogy akkoriban még elég kevés nő végzett egyetemet.) Egy ideig iskolában tanított franciát, miközben rajzolni tanult.

1924-ben gondolt egyet, és minden tervezési, művészeti vagy jelmeztervezési gyakorlat nélkül jelentkezett a Paramount Pictures stúdióhoz jelmezterv rajzolónak. Felvették. Utóbb bevallotta, annyira akarta az állást, hogy a felvételi interjúra rajziskolai társának vázlatait vitte bemutatni. Eleinte némafilmek jelmezeit rajzolta, majd tervezte, a 30-as évekre pedig már elismert jelmeztervező lett.

Egy rajziskolai diáktársának bátyjához, Charles Headhez ment férjhez. Nem volt valami sikeres frigy, 1936-ban, több év különélés után válással végződött. Edith viszont további életében is megtartotta a Head nevet.

A legyező évszázadokon keresztül a trendi női ruhatár fontos kiegészítője volt. Olyan divatos tárgy, amely kis helyen elfért, szép és hasznos volt, valamint kitűnően el lehetett vele mondani, amit nem illett hangosan szavakba önteni.

A legyező története több ezer éves, hiszen az emberek régen is vágytak felfrissülésre a melegben, távol akarták tartani a szárnyas rovarokat ételükről-italukról. Tudjuk, hogy a babiloniak, egyiptomiak, perzsák, rómaiak és görögök is használták, nem is szólva a kifinomult kínai, indiai, japán legyezőkultúráról.

A korai középkor Európájában a nagy, templomi legyező (flabellum) volt elterjedt, evvel hajtották el a legyeket a megszentelt kenyérről, borról, valamint frissítették a melegtől elpilledt hívőket. A személyes használatú legyezőt nemigen ismerték. Egészen a 13-14. századig kellett várni, amikor a szent harcban megfáradt, hazatérő keresztes lovagok többek közt legyezőket is hoztak magukkal keletről.

Spanyolországban például Pedro López De Ayala 14. századi krónikájában szerepel először legyező, később már több nemesi és királynői leltár is említ ilyen tárgyat. Nagy fellendülést jelentett a portugál kereskedők tevékenysége (ez már a 16. század), akik Kínából és Japánból importálták az eszközt nagyobb mennyiségben. A legyező mindenütt népszerű lett – egyelőre a gazdagok körében, mert nem volt olcsó. Két alaptípusát használták, a merev lapút, és az összecsukhatót. Végül az utóbbi győzött (és egészen a 20. századig trendi volt).