Trendmanó


Nyakatekert férfidísz

2017. május 07. - trendmanó

tie_1860.jpgA régi időkben a férfiak hordtak vicces vagy fura ruhadarabokat, kiegészítőket, ám ma általában büszkén hirdetik, ők bizony (ellentétben a nőkkel) praktikusan öltöznek. De akkor mire véljük, hogy a szekrényükben ott lapul pár nyakkendő, pedig ruházati értelme nincs? Öncélú díszítmény? Igen.

tie_terracotta_warriors2.jpgA sálszerű, nyakbavaló kendővel kezdődött, ebből fejlődött ki lassanként a ma ismert nyakkendő. (A hideg ellen alkalmazott, használati értékkel bíró sál egy külön evolúciós vonal.) A gyökerek katonaiak, és elég régiek. Például már a híressé vált, az i.e. 210-ből származó, agyaghadsereg tagjainak is volt nyakkendője. Az első kínai császár, Csin Si Huang-ti sírhelyét az örökkévalóságig őrző agyagkatonák viseltek nyakra tekert kendőt (sokra csomót is kötöttek). Egyes történészek feltételezése szerint ez a viselet egyfajta katonai megtiszteltetés volt.

tie_trajan_scolumn.jpgA rómaiaknál is katonai szerepű volt a nyakbavaló sál/kendő: Rómában áll Traianus császár híres diadaloszlopa, amelynek domborművein ilyet viselnek nyakukban a katonák. Az i.sz. 113-ban elkészült oszlop a Dácia feletti győzelem emlékét hirdeti. Egyes kutatások szerint az adott időkben sem Kínában, sem Rómában nem hordtak az átlagemberek ilyesmit, ezért gondolják a történészek, hogy valamilyen katonai kitüntetésféle lehetett ez. Ennek ellentmond, hogy (amint egy kommentelő − köszönet − felhívta rá a figyelmemet), hogy egy darabig a katonák rendes felszerelésének része volt a focale, vagyis nyakbavaló kendő, amely védte a nyakat, hogy a lemezvért ne dörzsölje ki. Tehát csak az a biztos, hogy az eredet katonai.

Tovább

Férfiak magassarkúban

xivlouis.jpgVilágunkban a magassarkú cipő a nőiesség (eléggé szexista és többnyire kényelmetlen) szimbóluma, pedig eredetileg a férfiak kezdték hordani. XIV. Lajos például a piros sarkakat kedvelte.

uzbeki_riding_shoes_afghanistan_1850.jpgEredetileg az ázsiai lovas népek körében terjedt el a magassarkú cipő/csizma viselése, mert a sarok megakadályozta, hogy lábuk csúszkáljon a kengyelben, amikor a nyeregből felemelkedve küzdenek/lőnek. Mivel a lovas harcosok férfiak voltak, a magas sarok viselése férfi privilégium volt. Arrafelé igen sokáig fenn is maradt ez a viselet. Itt egy üzbég lovascipőt mutatok az 1850-es évekből.

persian-riding-boot_17thc.jpgEurópában a 16. század végén csodálkoztak rá a nemes urak, hogy mennyire férfias viselet ez. 1599-ben a félelmetes sereget és lenyűgöző győzelmeket magáénak tudható I. Abbász perzsa sah követeket küldött az orosz, német és spanyol udvarba. Történelmileg a küldetés nem volt annyira jelentős, így most csak a perzsa diplomata-harcosok cipőjére koncentrálunk. Magassarkú volt , amivel valóságos divatlázat okoztak. Egyre több arisztokrata európai férfi akart olyan macsó lenni, mint a perzsák, és ironikus módon a magas sarokban találták meg ennek nyitját.

Tovább

Királyi szeretőből titkos királyi feleség

francoise-daubigne-marquise_maintenon.jpegA régi századokban kegyencnők hosszú sora mutatja, hogy francia és más uralkodói körökben trend volt hivatalos és/vagy nem hivatalos szeretőt tartani. Nem csoda, hisz királyi házasságot politikai, hatalmi érdekek alapján kötöttek. Itt nem jutott szerephez a romantika. XIV. Lajos mégis feleségül vette egyik kegyencnőjét. Titokban. Ő volt Madame de Maintenon.

sunking.jpgTalán a leghíresebb és legbefolyásosabb királyi szeretők a francia történelemben bukkantak fel, de bármilyen bővérű nőcsábász volt az aktuális uralkodó, az államérdek előtt meghajolt: feleségül olyan nőt vett, aki Franciaországnak hozományként több területet, befolyást vagy fontos szövetséget biztosított. A kiválasztáskor nem számított, ha az ara jóval idősebb vagy akár évtizedekkel fiatalabb volt vőlegényénél. A külcsínnel sem foglalkoztak: a menyasszony lehetett csúnyácska, kövér, sovány, himlőhelyes, taszító vagy akár szép is. A vőlegény is. Az érzelmi életet elkülönítették a kötelességtől.

Itt kell megjegyeznem, hogy a házasságot hosszú évszázadokon át (igen kevés kivétellel) érdekszövetségnek és gazdasági előnyök megszerzésére alkalmas köteléknek tekintették mindenütt, és nem csak királyi viszonylatban. Ha egy családok közötti megállapodás alapján megkötött házasságban a felek mégis egymásba szerettek, az ritka bónusz volt. (A 18. században például ezt az arisztokráciában igyekeztek titkolni is a felek, mert póriasnak számított szeretni a házastársat.)

Azt tán mondanom sem kell, hogy a házassági tranzakciókban a nőknek nem volt sok szavuk, leginkább biodíszletként szerepeltek, jogaik alig voltak. Mindig akadtak persze nők, akik megállták a helyüket a férfiak dominálta világban, de ezt leginkább tehetős, önálló özvegyként bizonyíthatták, mert akkor már többnyire nem kényszerültek újabb érdekházasságra. Mégis, ismerünk sok régi híres nőt, akinek egy szavától függött sokak boldogulása. De ezek a nők nem „saját jogon” gyakoroltak hatalmat, hanem királyi szeretőként – ha elég okosak és ügyesek voltak.

Tovább