Trendmanó


Királyi szeretőből titkos királyi feleség

2016. július 31. - trendmanó

francoise-daubigne-marquise_maintenon.jpegA régi századokban kegyencnők hosszú sora mutatja, hogy francia és más uralkodói körökben trend volt hivatalos és/vagy nem hivatalos szeretőt tartani. Nem csoda, hisz királyi házasságot politikai, hatalmi érdekek alapján kötöttek. Itt nem jutott szerephez a romantika. XIV. Lajos mégis feleségül vette egyik kegyencnőjét. Titokban. Ő volt Madame de Maintenon.

sunking.jpgTalán a leghíresebb és legbefolyásosabb királyi szeretők a francia történelemben bukkantak fel, de bármilyen bővérű nőcsábász volt az aktuális uralkodó, az államérdek előtt meghajolt: feleségül olyan nőt vett, aki Franciaországnak hozományként több területet, befolyást vagy fontos szövetséget biztosított. A kiválasztáskor nem számított, ha az ara jóval idősebb vagy akár évtizedekkel fiatalabb volt vőlegényénél. A külcsínnel sem foglalkoztak: a menyasszony lehetett csúnyácska, kövér, sovány, himlőhelyes, taszító vagy akár szép is. A vőlegény is. Az érzelmi életet elkülönítették a kötelességtől.

Itt kell megjegyeznem, hogy a házasságot hosszú évszázadokon át (igen kevés kivétellel) érdekszövetségnek és gazdasági előnyök megszerzésére alkalmas köteléknek tekintették mindenütt, és nem csak királyi viszonylatban. Ha egy családok közötti megállapodás alapján megkötött házasságban a felek mégis egymásba szerettek, az ritka bónusz volt. (A 18. században például ezt az arisztokráciában igyekeztek titkolni is a felek, mert póriasnak számított szeretni a házastársat.)

Azt tán mondanom sem kell, hogy a házassági tranzakciókban a nőknek nem volt sok szavuk, leginkább biodíszletként szerepeltek, jogaik alig voltak. Mindig akadtak persze nők, akik megállták a helyüket a férfiak dominálta világban, de ezt leginkább tehetős, önálló özvegyként bizonyíthatták, mert akkor már többnyire nem kényszerültek újabb érdekházasságra. Mégis, ismerünk sok régi híres nőt, akinek egy szavától függött sokak boldogulása. De ezek a nők nem „saját jogon” gyakoroltak hatalmat, hanem királyi szeretőként – ha elég okosak és ügyesek voltak.

Tovább

Miért illatosítottak a régi századokban?

distilling_plant_oil_mid-16thc_woodcut_wellcomelibrarylondon.jpgAzokban az időkben, amikor az emberek nem rajongtak a mosakodásért, az elviselhetetlen szagok ellen azért megpróbáltak védekezni. Nem annyira saját átható testszaguk zavarta őket, a környezetük és más emberek bűzét nem akarták érezni, erre kellett a finom illat. Meg a feltételezett gyógyhatások miatt.

english_scent_bottle_18thc.jpgIllat tekintetében most kihagyom az ókori görögöket, rómaiakat, egyiptomiakat és a távol-keleti népeket, csak a középkor végi-újkori Európára koncentrálok, mert itt az illatosítás szerepe másképp alakult, mint azokon a helyeken és azokban az időkben, amikor rendszeresen mosakodtak az emberek. A köztisztasági viszonyok is hajmeresztőek voltak, ezért a rossz szag állandó kísérője volt az életnek.

Vannak kételkedők, akik úgy vélik, csak az utazók leírásaiból lehet tudni a furcsa szagokról, de az nem mérvadó, mert ők idegenkedtek a más országbeli szagoktól. Ez teljes tévedés, mert a korabeli angolok, franciák, más nemzetiségűek írásaiban sok helyen vannak elejtett mondatok az őket hazájukban körülvevő bűzről. Persze némi (=rengeteg) izzadságszag nem zavarta őket, jóval később jött el az az idő, amikor csak fürdés után, dezodorral és/vagy parfümmel „körülbástyázva” merészkedik társai közé az ember.

Tovább